facebook
 
2017. október 23.

Név: Székely Dezsőné Sebestyén Mária, Hosszú Mari 
Foglalkozás: 56-os hős, nyugdíjas
Fotózás helyszíne: Oktogon
Nem szabad félni, cselekedni kell
Székely Dezsőné Sebestyén Mária nyolcvankét éves, mégis rendkívül energikus, csak úgy sugárzik belőle az erő. Az ember teljesen belefeledkezik sodró lendületű elbeszéléseibe, és szinte látja maga előtt az 56-os eseményeket, majd a véres megtorlás időszakát. Mária vöröskeresztesként a rádiónál kapcsolódott be a forradalmi eseményekbe, majd csatlakozott a Tompa utcai felkelők csoportjához. Mivel szép magas lány volt, úgy nevezték el, hogy Hosszú Mari. Egykori harcostársai még ma, hatvan év elteltével is így ismerik.
Hogyan emlékszik vissza a forradalom kirobbanása előtti időre?

1935-ben születtem, átéltem a Horthy korszakot, a németek bejövetelét, a Szálasi uralmat, az oroszok bejövetelét, a szocializmust, és most a szabad Magyarországot. Mikor 1944-ben bejöttek az oroszok, a bátyám épp érettségi előtt állt, evangélikus papnak készült, és teológiai előkészítőbe járt. Egyik nap betörtek a házba a katonák, és az összes férfit elvitték, kivéve az apámat, mert ő a 62-es postahivatalban kapott papírt. Anyám tudott kicsit szlovákul, és könyörgött az orosz katonáknak, hogy hagyják otthon a bátyámat, hiszen még gyerek. Ennek ellenére elvitték. Gödöllőre, majd fogságba, a Brjanszki erdőbe került. Aztán 1945. júliusában letartóztatták az apámat, és az Andrássy út 60.-ba vitték. Az volt a vád, hogy miatta vittek el két embert a németek. Három évig ült anélkül, hogy egyáltalán elkezdődött volna a bírósági eljárás. Az első tárgyalás előtti napon aztán anyám véletlenül szembetalálkozott az utcán azokkal, akiket állítólag apám feljelentése miatt öltek meg. Anyám rögtön elmondta nekik, mivel vádolják apámat, ők pedig nagyon csodálkoztak, és azt mondták, dehogy, még a Sebestyén bácsi figyelmeztetett minket, hogy ne menjünk a Hársfa utca környékére, mert keres minket Gestapo. Neki köszönhetjük, hogy élünk. Másnap elkísérték anyámat a tárgyalásra, és rögtön szabadlábra helyezték apámat. De ez három év után volt. Ilyen előzmények után természetes volt, hogy amikor kezdődtek az események 1956 októberében, én is elmentem a Sztálin szoborhoz, aztán irány a rádió.

Hogyan kell ezt elképzelni, pontosan hogyan lett részese az eseményeknek? Hogyan lehetett csatlakozni a forradalmár csoportokhoz?

Nem kellett jelentkezni, egyszerűen sodródtunk, beálltunk a sorba. Ez úgy nézett ki, hogy mondjuk szembejött veled egy ember az utcán, te megkérdezted, hova megy, ő elmondta, hogy ide vagy oda, mert ott események vannak, te pedig rávágtad, hogy jó, mész akkor vele. Vadidegen emberek barátkoztak össze, mindenki csókolgatta egymást, örültünk, hogy végre szabadok leszünk, elmennek az oroszok. Azt a lelkiállapot, ami akkor uralta a várost, valami leírhatatlan. Mert 45-től 56-ig 11 évig csak nyeltünk. Ha valaki egy rossz szót szólt, máris az ÁVH-nál kötött ki. Még a legjobb barátoddal sem tudtál őszintén beszélni, mert nem tudhattad, nem jelent-e rólad.

Említette, hogy ott volt a Sztálin-szobornál. Milyen érzés volt látni ledőlni azt a hatalmas monstrumot?

Én azt már nem láttam, mert amikor hozták a lángvágót, két teherautó felszabadult. Azokra ugráltunk fel többen, mert jött a hír, hogy a rádióhoz, a rádióhoz. Rákanyarodtunk az Andrássy útra, és indultunk a Bródy Sándor utca felé. Ahogy a Deák térre értünk, láttuk, a rendőrkapitányságon nem ég a vörös csillag. És akkor felüvöltöttünk, hogy nézzétek, már nincs kint a csillag! Aztán az Astoriánál leugráltunk a teherautóról, elkezdtünk futni, és mire odaértünk a rádióhoz, eldördült az első sortűz. Én berohantam a Trefort utcai rendelőbe, mondtam, hogy jöjjenek még egészségügyisek, mert sok a sebesült, kértem egy vöröskeresztes táskát, hogy tudjak kötözni. Én egyébként korábban elvégeztem a vöröskeresztes tanfolyamot az édesanyámmal együtt, aki légóparancsnok volt a háború alatt. Akkor kezdtem az egészségügyi munkát ott a rádiónál.

A továbbiakban hogyan vett részt az eseményekben?

Jelentkeztem a Péterfy Sándor utcai kórházba, és onnan mentünk ki segíteni oda, ahol épp harcok voltak. A Kossuth téri sortűzhöz is kimentünk, de sajnos mire odaértünk, már elvitték a sebesülteket, huszonkét halottat viszont mi vittük el a metróépítkezés miatt felállított palánkok mögé. Néhány nappal később elkerültem a IX. kerületbe, ahol vöröskeresztesként csatlakoztam a Tompa utcai felkelőkhöz. A csoportunk vezetője a „Piros sapkás” Bárány Jancsi volt. Nagy volt köztünk az összetartás, mindenki tudta, mit kell csinálnia. Tartottuk a frontot egészen november 4-ig. Nagyon reményteljes napok voltak azok. Benne volt a levegőben a szabadság.

Miközben zajlottak az események, volt Önben félelem? Eszébe jutott, hogy akár meg is halhat?

Nem féltem, mert apám így nevelt. Ha bajban vagy, ne félj, mert akkor ér a legnagyobb baj. Nem szabad félni, cselekedni kell. A IX. kerületben egyébként eltalált egy golyó, én szedtem ki a kezemből a Bakáts téri klinikán. Még ma is látszik a helye. Úgy találtak el, hogy egy mesterlövész szépen sorban szedte le a forradalmárokat. Én voltam a negyedik vagy az ötödik, akit eltalált. Az volt a szerencsém, hogy gellert kapott a golyó, nekiütközött egy vasdarabnak, és úgy fúródott a karomba.

Mikor tudták meg, hogy elbukott a forradalom, és mi játszódott le Önökben akkor?

Az borzalmas volt. November 4-én hajnalban jöttek vissza a Tompa és a Ráday utcába tartozó fiúk, akik messziről kísérték Maléterék konvoját Tökölre az oroszokhoz. Azért mentek oda, hogy tárgyaljanak a kivonulásról. Azt mondták, nagy baj van, mert abban a pillanatban, ahogy bement a küldöttség, a tankok felálltak az országútra, és teljes zárlat volt. Valószínűleg elfogták Maléteréket. Utána reggel el is indult a támadás.

Hogyan teltek azok az órák?

Szörnyű volt, hiába volt minden. Az egyik legutolsó találkozásom az oroszokkal akkor történt, amikor elfogyott a lőszerünk. Elmentünk a közeli laktanyához, és hátul a fegyverraktárnál még ki tudtunk szedni 15-20 láda lőszert, felpakoltuk a kisteherautóra, és én felültem a ládák tetejére fehér köpenyben, fehér kendővel a fejemen, hogy lássák, vöröskeresztes vagyok. Ahogy kiértünk a Nagyvárad térre, láttuk, hogy ott végig állnak a tankok. Gázt adtunk, és gyorsan befordultunk a Hámán Kató útra (ma Haller utca- a szerk.), de közben már elkezdtek utánunk ágyúzni. Annak a háznak a sarkát vitte el a lövedék, ami mellett bekanyarodtunk. Aztán valaki a házból jelenthette az orosz parancsokságon, hogy a Tompa utca 10.-ben van a pincében a felkelő csoportunk. Odaállt egy tank a ház elé és belőtte az óvóhelyet. Akkor volt három halottam és tizennyolc sebesültem. Az volt az utolsó ténykedésem ott, utána vége lett mindennek. Később még eljártam Péterfy utcai kórházba etetni és tisztába tenni a sebesülteket, mert rengetegen voltak.

Lehetett akkor még bízni valamiben?

December 4-én még megcsináltuk a híres nőtüntetést. A Hősök teréről, arról a helyről indultunk, ahol a Regnum Marianum templom állt. Elmentünk az Ismeretlen Katona sírjához, és letettük a virágainkat, hogy így gyászoljuk meg a forradalmat és a halottainkat. Gondoltuk, fegyvertelen nőkre és gyerekekre csak nem fognak tankokkal és fegyverekkel támadni. Ezután elindultunk az Amerikai Nagykövetségre, mert korábban elterjedt a hír, hogy nem engedték az ENSZ delegációt leszállni Budapesten. Követeltük, mi magyar anyák és asszonyok, hogy engedjék be őket, nézzék meg, mennyi halottunk van, mennyien vannak a köztereinken eltemetve. Több száz ember. Csak a Hunyadi téren legalább 32 halottnak ástak ideiglenes sírokat. Aznap megbeszéltük, hogy másnap folytatjuk a tüntetést, és a Petőfi szobornál találkozunk 12 órakor. Már a térre sem tudtunk bemenni, mert a Duna-part tele volt páncélosokkal és tankokkal. Nagy nehezen a Vörösmarty téren sikerült összegyűlnünk, és még egyszer el akartunk menni a Hősök terére, de a Szovjet Követségnél lezárták az oroszok az Andrássy utat. Ezért elindultunk megint az Amerikai Nagykövetség felé. A követségnél szólt valaki, hogy a Margitszigeti Nagyszállóban van A.K.Sz. Menon, Moszkva indiai nagykövete. Volt ott egy motoros, felpattantam mögé, és elmentünk a szállóba. Ott tolmács segítségével beszéltem a nagykövettel. Abban bíztunk, ő majd hírt ad az eseményekről Krisha Menon, szintén indiai ENSZ-diplomatának. A.K.Sz. Menon el is jött velünk az Amerikai Nagykövetséghez. A diplomáciai gépkocsival mentünk, és mire odaértünk, már emelték a fegyvereket az asszonyok felé. Az utolsó pillanatban érkeztünk. Azóta sem tudjuk, eljutott-e az ENSZ-hez bármiféle jelentés az itteni helyzetről.

Nem sokkal később kezdődtek a megtorlások.

Igen. Jöttek a hírek, hogy sorra tartóztatják le a Tompa utcai csoportjaink tagjait. Mindannyian vártuk, hogy elfogjanak minket. Engem február 17-én tartóztattak le. Előző este kilenc körül indultam haza az Oktogontól, ahol akkor dolgoztam. Elkezdett követni egy férfi. Felszállt velem a trolira a Király utcánál, leszállt velem a Dózsa György útnál, és elkísért egészen a Peterdy utcáig, ahol laktam. Gondoltam, hú, de tetszem ennek a férfinak, hogy ennyire jön utánam. Én csengettem, bementem, ő meg megállt az egyik kapualjban, és onnan figyelt. Később tudtam meg, hogy már hetek óta rám volt állítva. Aznap éjszaka jöttek értem.

Lehetett tudni, hogy mire számíthat?

Én azt hittem, legalább tíz évet kapok. Ehhez képest szerencsém volt, mert 2 év 8 hónapra ítéltek, amiből aztán a fellebbviteli tárgyaláson egy évet elengedtek. Az elfogásom után a Gyorskocsi utcába, majd a Markóba vittek. A kihallgatások során nem dédelgettek bennünket. Én a Mosonyi utcai rabkórházban kötöttem ki a fülemmel, mert két oldalról megsimogatták a fejemet. Édesanyám jött hozzám látogatóba, és azt mondtam neki, anyu, ne idegeskedj, mert középfültő gyulladásom van, és azért van dunszt kötés a fülemen. Erre rám nézett anyám, és mondta, hogy sejtem, milyen középfül gyulladásod van. Ez vasárnap történt, és hétfő reggel megtalálták halva az ágya előtt. Ez az egyetlen dolog, amit azóta sem tudok megbocsátani magamnak.

A börtönben tudták valahogy bátorítani egymást?

Igen, nagy volt ott is az összetartás. Külön voltak a politikaiak és a köztörvényesek. Sok társamat kivégezték. A Markó utcában még láttam utoljára a beszélőn Tóth Icát, mielőtt végrehajtották az ítéletét. Már alig tudott beszélni szegény. Engem az ítélet után Kalocsára küldtek, ott töltöttem le az ítéletemet.

A szabadulás után hogyan tudta folytatni az életét?

Sehova nem vettel fel dolgozni, mert politikai elítélt voltam. Tudtam, hogy megfigyelnek, de nem foglalkoztam vele. Négy-öt évig nem tudtam rendesen elhelyezkedni, csak gyárakba meg üzemi konyhára mehettem mosogatni. Aztán megismerkedtem az első férjemmel, kiköltöztem Gyömrőre. Született egy kislányom, aki két éves korában meghalt. Ezután elváltam, és visszajöttem Budapestre. Megismerkedtem a második férjemmel, aki angol-német-francia-spanyol-olasz műszaki szakfordító volt és tolmács. Elvált a feleségétől, és egyedül nevelte a három gyermekét. Én hoztam neki a fordításokat és én is vittem el a vállalatnak, ahol dolgoztam. Láttam, hogy nincs felmosva, elmosogatva nála, nagy rumli van a lakásban. Emlékszem, egyszer reggel mentem hozzá a fordításért, és észrevettem, hogy tele van a fregoli a gyerekek ruháival. Tudtam, hogy előző este éjfélkor lett vége a szimpóziumuknak, ezért megkérdeztem, mikor volt ideje arra, hogy kimosson. Azt mondta, éjjel fél háromkor. Attól fogva ott maradtam, elmosogattam, felmostam, rendet raktam kicsit a lakásában, amíg csinálta a fordításokat. Egyszer rám nézett és azt mondta, Mária, leszel a feleségem? Én erre azt mondtam, igen, de csak a gyerekek miatt, és hogy téged megkíméljelek. Később persze megszerettük egymást, és szép éveket töltöttünk együtt.

Teltek az évtizedek, és nyolcvanas években kezdett lazulni a diktatúra.

Ebben mi, 56-osok is tevékeny szerepet vállaltunk. Titokban korábban is tartottuk a kapcsolat, 89 elején pedig megalakítottuk a POFOSZT (Magyar Politikai Foglyok Szövetsége), aminek az egyik célja a rendszerváltás elősegítése volt. Az, hogy sikerült elérni, nagyon nagy elégtétel volt. És végre fellélegezhettünk, mert a politikai elítélteket soha nem ölelte a keblére a rendszer. Mi mindig feketebárányok voltunk. De kilencvenben, illetve most, a hatvanadik évfordulón úgy érzem, végre kaptunk vissza egy kis önérzetet.

A rendszerváltás után számtalan kitüntetést kapott a forradalomban való részvételéért. Az elismerések közül Önnek melyik legfontosabb?

Az, hogy újra ember vagyok. Újra Magyarország egyik teljes értékű állampolgára lehetek, mert a rendszerváltás előtt csak harmadosztályú állampolgárok voltunk. Végre kaptunk valamit kaptunk azért a sok szenvedésért, amin keresztülmentünk. Egyébként nagyon büszke vagyok arra, hogy engem még most is úgy ismernek a harcostársaim, hogy Hosszú Mari. Azért kaptam ezt a nevet, mert nagyon magas lány voltam, és így tudtak megkülönböztetni a másik Máriától, aki szegény később fejlövést kapott, abba halt bele. A Tompa utcai emlékmű felavatásánál a hatvanadik évfordulón volt egy nagyon szép jelenet. Én lepleztem le, és az asszonynevem van rá kiírva, nem tették hozzá zárójelben, hogy Hosszú Mari. De amikor kimentem, akkor bemutattak, hogy a legendás Hosszú Mari, vagy más néven Száguldó Vöröskeresztes, mert úgy is hívtak. És erre a tömegből egy nő fölsikított: a Mari? Odarohant hozzám az ünnepség kellős közepén, a nyakamba borult és azt mondta, köszönöm, hogy amikor berobbant az óvóhely, megmentetted az életem. Ez volt a legnagyobb ajándék, amit kaptam a hatvanadik évfordulóra. Ennél nagyobb elismerés nem is kell nekem.

Interjú: Izsó Zita