facebook
 
Név: Dr. Gyurkó Szilvia
Foglalkozás: gyermekjogi szakember és aktivista
Fotózás helyszíne: I. kerület
Nem mindegy, mi történik velünk az első tizennyolc évben

Dr. Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakember és aktivista a gyermekjogok egyik legelismertebb haza szakértője. Korábban a UNICEF-nél és az Eszter Alapítvány Jogsegély Szolgálatánál is dolgozott, 2015-ben pedig megalapította a Hintalovon Alapítványt, aminek elsődleges célja a gyerekek jogainak és érdekeinek legszélesebb körű védelme.
Miért lettél jogász, hogyan kerültél erre a pályára?
 
Ez egy nagyon triviális történet: a kilencvenes évek végén, amikor érettségiztem, két tárgyból kellett felvételizni. Én magyarból és töriből voltam jó, ezzel a kettővel pedig a jogász szakra lehetett bejutni. Az egyetem alatt több országban is voltam vendéghallgató, de mindig az volt az elképzelésem, hogy külföldre csak tanulni megyek, aztán hazahozom a megszerzett tudást. Az egyetem után elnyertem egy ösztöndíjat, és Amerikában, a Columbia Egyetemen tölthettem egy időszakot. Akkor találkoztam először a gyerekjogokra vonatkozó jogintézménnyel, ami azt jelenti, hogy New York államban minden olyan ügyben, ami gyerekeket érint, a gyerek kap egy önálló jogi képviselőt. Nem gyámot, nem gondnokot, hanem egy ügyvédet, jogvégzett embert, aki képviseli a jogait, például egy válás során is. Ezt zseniálisan jó gondolatnak találtam. Mióta hazajöttem, próbálom ezt a gyerekközpontú megközelítést átültetni a gyakorlatba, azt, hogy a gyereknek önálló szükségletei vannak, és ez nem feltétlenül azonos a szülő gondolatával. Akár az is előfordulhat, hogy adott esetben a legjobb szándékú szülő sem veszi észre, hogy a gyermekének mire van szüksége. Nagyon sok olyan helyzet van, amikor konfliktusba kerül a felnőtt világ és gyerekvilág, legyen szó akár családról, iskoláról, vagy bármilyen más helyzetről, amikor a gyerek nem tudja megvédeni magát.
 
Hogy látod, Magyarországon ma mennyire elfogadott ez a fajta szemlélet, mennyire ismerik el a gyerekjogokat?
 
Amikor az ember rendszereket, struktúrákat akar megváltoztatni, akkor általában azzal szembesül, hogy le van írva valami a jogszabályokban, a valóság azonban egészen mást tükröz. A jogszabályok például 2006 óta előírják, hogy egy gyereket nem lehet megütni. Ehhez képest azt látjuk, hogy nagyon sok szülő még most is veréssel fegyelmezi a gyerekét. Én úgy látom, ma Magyarországon a gyerekjogok területe sok esetben civil vircsaftként, vagy női hisztiként van elkönyvelve, azt mondják, csak mi vagyunk ilyen széplelkűek, akik egyfolytában azt hajtogatják, nem szabad bántani a gyerekeket. Ez egy borzasztó káros attitűd, ezért próbálom lepergetni magamról, mint a kutyák a vizet. A gyerekjogokat ráadásul a jogi szakma sem kezeli a helyén. Ezért 3-4 éve az a legfontosabb feladatunk, hogy egyáltalán felrakjuk a térképre a gyerekjogokat, része legyen a közbeszédnek. Egyébként ezt a területet ugyanúgy törvények szabályozzák, mint a jog egyéb szegmenseit, ezért fontos, hogy bekerüljön a bíróképzésbe, az ügyészi fogalmazók halljanak róla, és az ügyvédi kamarának is legyenek erre irányuló kurzusai. Most ott tartunk, hogy búvópatakként kell a gyakorlatba beszivárogtatni a gyerekjogokat, hogy az ügyvédek merjék használni a saját gyakorlatukban, és a bírók a határozataikban hivatkozzanak rá.
 
Ha jól gondolom, a gyerekjog egy nagyon kiterjedt terület, tehát nem csak a legszélsőségesebb esetek, a bántalmazások tartoznak ide, hanem minden, ami egy gyerek életét meghatározza, legyen szó akár az iskolaválasztásról, vagy arról, hogy melyik szülővel szeretné tartani a kapcsolatot.
 

Abszolút! Azt szoktuk mondani, hogy a gyerekjog attól zseniális, hogy nem elvont jogszabályok halmaza, hanem a gyermek alapvető szükségleteinek a lefordítása. Ha előveszel egy fehér papírlapot, és megpróbálod a józan ész alapján fölírni rá, hogy a gyereknek mire van szüksége, és aztán emellé odateszed az ENSZ Gyermekjogi Egyezményét, akkor a kettő tökéletesen lefedi egymást. A gyerekjogok kapcsán tulajdonképp alapvető gyermeki szükségletekről beszélünk, amik mögött az az elképzelés húzódik, hogy a gyerekkor nem ér véget a 18. életév betöltésével, hanem életünk végéig tart, mert egészen addig táplálkozunk azokból az élményekből, amik gyerekként értek minket. A pozitív hatásokkal gazdagodunk, a negatívakkal pedig meg kell küzdenünk, meg kell gyászolnunk és fel kell dolgoznunk őket. Ezért nem mindegy, hogy mi történik velünk az első 18 évben, mert ez fogja meghatározni azt, hogy felnőttként mennyire tudunk majd nemet mondani, mennyire leszünk önmagunk, hogyan tudjuk egy munkahelyen, egy párkapcsolatban megállni a helyünket. Ezek mind-mind életünk első tizennyolc évében dőlnek el. És nem szűkíthetjük le a gyerekjogot mindössze arra, hogy erőszakmentes legyen a gyerek élete, mert persze, az nagyon fontos, de emellett lényeges az is, hogy észrevegyék, a gyerek miben tehetséges, legyen megfelelő támasza, kapjon segítséget, ha kell, és akkor megint ott tartunk, hogy ez egy meglehetősen komplex dolog, mint ahogy maga a gyerekkor is az.
 
Olyannyira komplex, hogy fel is merül, az érvényesülése mennyire számít pusztán jogi kérdésnek? Mondjuk egy jogász tudja-e érvényesíteni, amikor az alkalmazása igényel egy csomó más, például pszichológiai vagy szociológiai ismeret is?
 
Ha az utóbbi évek tendenciáit nézzük, akkor azt látjuk, hogy például pszichológus végzettségű emberek kapnak közgazdasági Nobel-díjat, tehát a fix foglalkozásbeli elhatárolások mára már rég idejétmúltak. Ezért is megkérdőjelezhető az az egyetemi képzést, ami ma Magyarországon zajlik, hogy gyakorlatilag karanténba zárva képezzük a szociológusokat, pszichológusokat vagy jogászokat. Miközben ha kilépünk az életbe, azt látjuk, hogy nem magányosan dolgozol egy elefántcsonttoronyban, hanem teamben kell gondolkodnod, másokkal együtt. Szociális munkásokkal, pszichológusokkal, gyerekvédelmi szakemberekkel, gyámhatósági munkatársakkal. Gyermekjogászként legalább 5-6 olyan más szakmával kell együttműködni, aminek a nyelvét szintén érteni kell. Ezért számomra mindig pozitív, ha megkérdezik tőlem, mi az eredeti szakmám, mert ha valaki nem úgy gondolkozik, mint egy tipikus jogász, az ma Magyarországon dicséret, hiszen legtöbbször azt jelenti, hogy képes meglátni a kliensének a szükségleteit, és felismeri azt, ha a jog alkalmatlan eszköz egy probléma megoldására. A legnagyobb baj talán, hogy a jogászok használják azt a végtelenül cinikus fordulatot, hogy ők nem igazságot szolgáltatnak, hanem jogot. Ez azt jelenti, hogy nem az igazságot keresik, hanem megnézik, mit mond a jog. Talán ez a hozzáállás az, ami a legjobban tudja károsítani a gyerekeket, hiszen így abszolút másodlagossá válnak az érdekeik.
 
Meg lehet fogalmazni, mi az, ami a szakemberek nem megfelelő hozzáállásán túl a legveszélyesebb lehet egy gyerekre, amire különösen figyelni kell?
 
A saját családja. Leginkább azért, mert a gyerek nagyon kiszolgáltatott annak  a közegnek, amiben felnő. A gyerek bármilyen körülmények közé születik is, mindig azt gondolja, az ő szülei a legjobbak a világon, és az a világ, amibe ő érkezett, egy tökéletes világ. Ha valami nincs rendben, azt gondolja, az ő hibája. Egy rettentő módon elhanyagolt, szeretetlen környezetben felnövő vagy bántalmazott gyerek is először sajátmagát hibáztatja azért, amiért ez a sok szörnyűség megtörténik vele. Ez a legnagyobb ellentmondás a gyerekjogok alkalmazása során: a gyereknek egyszerre van joga a saját, vérszerinti családjához, és ahhoz, hogy erőszakmentesen nőjön föl. Nagyon sokszor ez a kettő együtt nem biztosítható, és valamelyik jog sérülni fog. A gyerekvédelem egyik legfontosabb tapasztalása azzal szembesülni, hogy a gyereknek mindig trauma a családból való kiemelés, még akkor is, ha borzasztó körülmények között nevelkedik. Az a gyerek is, akit szó szerint a halál torkából mentenek ki, az első adandó alkalommal szökni fog, haza a bántalmazó családjához.  Nagyon fontos, hogy ebbe kívülállóként a megfelelő módon avatkozzunk bele. Segítő szakemberként például nem lehet a gyerek helyett haragudni a szülőkre. Meg kell engedni neki, hogy ő haragudjon, sosem szabad kívülről minősíteni a szülőt. Persze azt el lehet mondani, hogy nem helyes, amit vele tettek, és mindezért nem ő a hibás, de ebben a helyzetben egyedül a gyereknek áll jogában haragot vagy dühöt érezni. Ezeknek a helyzeteknek a kezelése a gyerekjogi ügyekben nagyon sokszor sokkal komolyabb kihívás, mint magának a feladatnak a megoldása. Egy iskolai szexuális bántalmazás áldozatává vált 12-13 éves gyereknél például gyakran előfordul, hogy szerelmes a tanárába. Ebben az esetben neked azt az érzést tiszteletben kell tartanod. Vagy volt például egy olyan ügy, ahol az apa rendszeresen felakasztotta a kutyát, amikor részeg volt, és az utolsó pillanatban vágta le a kötélről. Egy alkalommal felakasztotta a gyereket is. A gyerek az anyjával együtt védett házba került, és mély depresszióba esett. Mindenki úgy volt vele, hogy persze, hogy depressziós, hiszen az apja felakasztotta. Több hónapi terápia után derült ki, hogy az a valódi problémája, hogy hiányzik neki az apukája. Ekkor el kellett intézni, hogy tudjon vele biztonságosan, felügyelt körülmények között találkozni. Tehát két, egymással teljesen párhuzamosan létező érzés lehet az abúzus miatt érzett szomorúság és a szeretet. A kettőnek nincsen köze egymáshoz, a súlyosan bántalmazott gyerekek is őszintén, mindenféle manipulációs vágy nélkül élik meg a szeretetüket a bántalmazó szülő iránt is.
 
Az emberi gonoszság egyik legszélsőségesebb megnyilvánulása, amikor valaki egy kiszolgáltatottat bánt, egy gyereket szexuálisan kihasznál. Hogyan lehet kezelni, ha az ember a munkája során nap mint nap ilyesmikkel szembesül?
 
Az emberek fejében általában az a kép él, hogy a bántalmazók félelmetes szörnyetegek, pedig az elkövetők legalább 60-70%-ban rettentő szánalmas emberek. Ez persze nem menti fel őket, de nem szabad elengedi annak az illúzióját, hogy ez bizony egy össztársadalmi játszma. Az elkövetők nagyon sokszor bele sem gondolnak abba, hogy mi is az, amit csinálnak, és a dolog miért nem megengedett. Nem véletlen, hogy az Alapítványunk egyik projektje is szexuális edukációval foglalkozik, mert fontos, hogy a gyerekek nem csak most, hanem majd szülőként, meg  felnőttként is tudják, hogy kicsodák, hol vannak a határaik, mi az ami belefér egy kapcsolatba, és mi az ami nem.
De persze ettől függetlenül engem is megérintenek az egyes ügyek. Ez persze fontos is, mert ha az emberből a munkája nem vált ki érzelmeket, akkor már baj van, az a kiégés egyik jele. Például 7 éven keresztül foglalkoztam szexuális erőszak ügyekkel, a hetedik év után már azt mondtam, nem csinálom tovább, mert nem lehetett tovább bírni. Nem véletlen, hogy a tankönyvek szerint abúzussal maximum tíz évig lehet foglalkozni, és utána el kell menni valami mást csinálni, mert akármennyi támogatásod, szupervíziód vagy akármilyen jó terapeutád van, ezt hosszabb távon nem lehet bírni. Én itt az alapítványnál is inkább instruálom a munkatársaimat, nagyon kevés ügyben veszek közvetlenül részt. Nagyon nagy dráma egyébként, hogy az igazságszolgáltatásban jelenleg nem jár automatikus szupervízió sem a bíróknak, sem az ügyészeknek, sem a rendőröknek. Nem adnak nekik semmilyen támogatást, amikor nap mint nap dolgoznak olyan ügyekben, találkoznak olyan történetekkel, amiknek még a legenyhébb verziója is magában hordozza a sérülés lehetőségét. Ez a mérhetetlen felelőtlenség pedig oda vezet, hogy mondjuk 10-15 évnyi praktizálás után szanaszét vannak esve azok a szakemberek, akik ezekkel a gyerekekkel, vagy ügyekkel foglalkoznak. Esetleg elkezdik kezelni magukat, de az is lehet, hogy hogy elkezdenek inni, vagy jobb esetben futnak, sportolnak. Nálunk az Alapítványnál kötelező a szupervízió, amire mindenkinek járnia kell. Kötelező továbbképzés is van mindig, minden dolgozónak. Mi mindig csapatban dolgozunk, megosztva a felelősséget, ami szintén nagyon fontos.
 
A te életedben egyébként volt valamilyen személyes oka annak, hogy a gyerekjogok védelmének szentelt az életed?
 
Aki segítő szakmát választ, annak általában van valamilyen személyes motivációja, vagy azért, mert ő is segítséget kapott, vagy mert szüksége lett volna segítségre, de nem kapta meg. Nagyon fontos, hogy az ember tisztában legyen a saját történetével, és be tudja azonosítani, fel tudja ismerni, hogy az az élmény milyen formában hathat rá. Számomra is komoly lépés volt, amikor először szembesültem azzal, hogy nem véletlenül érdekel engem a bántalmazott gyerekek helyzete. Nehéz volt gyerekként látnom, ahogy a bátyámat nevelték a szüleim, vagy ahogy velem viselkedtek. Amikor ennek az emléknek a hatását felismertem, és a helyére tudtam tenni, kiderült, hogy engem továbbra is érdekel ez a fontos terület, és hogy a képességeimet itt tudom a leginkább hasznosítani. Persze az egész nem küzdelem nélküli. Ma már gyakran belegondolok abba, milyen jó lesz majd átadni ezt az egészet az utódoknak, de a jó hír az, hogy elképesztő tehetségek vannak, akikkel együtt lehet dolgozni, és már látszik, kik alkotják majd a következő generációt. Azt gondolom, még 5-6 évig leszek a frontvonalban, utána valami másba kezdek.
 
Az is lehet, hogy végül egészen mással fogsz foglalkozni?
 
Az is elképzelhető. Tavaly írtam egy könyvet, ezért lehet, hogy egy idő után újra összefoglalom majd, amit azóta csináltam. Nagyon szeretek tanítani, ezért az is az elképzeléseim közé tartozik, hogy alapítok majd egy képzőhelyet. De persze az is lehet, hogy öt éve múlva valami teljesen más dolgot fogok csinálni, mondjuk virágot kötök. Szerintem fontos, hogy az emberben legyen annyi alázat, hogy tudja, ez a történet nem róla szól, hanem a gyerekjogokról és a gyerekekről. Én csak egy hírnök vagyok, vagy egy képviselő, de ez az egész nem az én történetem, nélkülem is ugyanúgy érvényes. Ezért fontos, hogy az ember kellő mértékletességgel, odafordulással építsen csapatot, hogy a munkát később nélküle is tovább vigyék. Jó, ha az ember előtt ott van a perspektíva, hogy néhány év múlva esetleg valami mást fog csinálni. De attól még az amivel most foglalkozik, továbbra is egy fontos ügy marad.
 
Interjú: Izsó Zita