facebook
 
2017. március 08.

Név: Demeter Katalin
Foglalkozás: ápolásvezető (Magyar Hospice Alapítvány)
Fotózás helyszíne: Hospice Ház, Kenyeres utca
 
Mi többet foglalkozunk az élettel, mint a halállal
Az elmúlás századunk egyik legnagyobb tabujának számít, gyakran elkendőzzük, nem szeretünk beszélni róla. A hospice mozgalom célja, hogy szeretetteli odafordulással a beteg utolsó életszakaszát minél teljesebbé tegye, emellett elérje azt is, hogy a társadalom elfogadóan és tudatosan viszonyuljon az elmúláshoz. Be kell vallanom, a Magyar Hospice Alapítvány ápolási igazgatójával készített interjú előtt én is tartottam attól, hogy nagyon meg fog viselni, amit majd a Hospice Házban látok. De éppen az ellenkezője történt: amikor benyitottam a Kenyeres utcában található épületbe, hihetetlen békét éreztem. Demeter Katalin elmondta, hogy az ide belépők mind megérzik, itt melegség van. Az egyik betege azt mondta, úgy érzi itt magát, mint két meleg, szerető kéz között. Ennél nagyobb eredménye pedig nem is lehetne a munkájuknak.
Honnan jött az indíttatás, hogy ápolónő legyen, gyerekkorában is ezzel akart foglalkozni?
 
Általános iskolás koromtól kezdve tanár szerettem volna lenni, vagy orvos. Egy kis vidéki faluból származom a Mátra aljából, és lehetséges, hogy az ottani két doktornő gyakorolt rám ilyen hatást, akik évtizedek óta látják el a nagyon lelkiismeretesen a feladatukat a faluban. Mindenesetre arra emlékszem, hogy a vöröskeresztes szakkörtől kezdve minden gyógyítással, ápolással kapcsolatos kurzuson részt vettem már gyerekkoromtól. Az orvosi egyetem felvételijének négyszer nekifutottam, de nem jött össze. Egészségügyi szakközépet végeztem, majd a László Kórházban kezdtem dolgozni. Huszonhét évet töltöttem el itt, ebből 21-et az infektológián. 94-ben lettem annak az osztálynak az ápolásvezetője, 2007-től kezdve pedig mint szakoktató dolgoztam az intézményben. Ez nagyon meghatározó időszak volt az életemben, mert nagyon jó csapatba kerültem, úgy működtünk, mint egy nagy család.
 
Ezt megérezték a betegek is?
 
Igen, ez számukra is érezhető volt és biztonságot nyújtott. Nagyon fontos, hogy egy beteg biztonságban érezze magát abban a kiszolgáltatott helyzetben, amibe az állapota miatt kerül. Én ezt akkor tapasztaltam meg, amikor szültem. Akkor feküdtem először kórházi ágyban, és nem az volt a legpozitívabb élmény az életemben.

Sokan a kevés fizetéssel, a túlhajszoltsággal vagy a rossz munkakörülményekkel indokolják a nem megfelelő hozzáállásukat.
 
Én azt mondom, mindig látni kell a másik oldalt, vagyis hogy olyasvalaki van velünk szemben, aki a segítségünkre szorul, és nem csak betegsége, hanem érzései is vannak. És az, hogy nekem épp milyen problémám van, nem kell, hogy látszódjon rajtam. Persze ez nem midig könnyű, de annak idején, amikor szakoktatóként dolgoztam szakoktattam, mindig azt mondtam a hallgatóimnak, hogy nagyon fontos, hogy ha bemegyünk egy szobába, akkor ne csak reggel hétkor köszönjünk, hanem ahányszor belépünk oda, akár naponta hússzor is. És ugyanígy el kell köszönnünk, ahányszor kimegyünk. Ez egy apró gesztus, mégis nagyon jól esik a betegeknek. És az, hogy az arcom milyen, hogy hogyan áll a szám, lefelé vagy fölfelé görbül, az nem attól függ, hogy nekem hány gumikesztyűm van vagy mennyi a fizetésem. Az belülről kell, hogy jöjjön.

A betegek gyorsabban gyógyulnak, ha pozitív légkör veszi őket körül?

Abszolút. Sokkal jobban érzik magukat, bátrabban el merik mondani a problémáikat akkor, ha azt látják, tényleg figyelünk rájuk. Én azt vallom, az ápolás a szó szoros értelmében hivatás, aki pedig ezt munkának tekinti és nem hivatásnak, az inkább ne menjen ápolónak, mert gyötörni fogja az, ami körülötte van, a betegeket meg ő fogja kínozni. pedig miatta fognak szorongani.

Mikor döntötte el, hogy váltani fog, és elhagyja a László Kórházat?

A hazai hospice mozgalommal gyakorlatilag az indulásától kezdve kapcsolatban vagyok. Kevesen tudják, hogy az első fekvő hospice osztály a László Kórház területén jött létre. Később a munkám mellett 2010-től elkezdtem dolgozni a Magyar Hospice Alapítvány otthonápolási rendszerében. És aztán 2013-ban felkértek, hogy legyek én az ápolásvezető. Nehéz szívvel jöttem el a László Kórházból, mert közel 27 évet otthagyni nagyon nehéz. Az egyik kolléganőm úgy fogalmazta ezt meg, hogy én tudom, abban a kórházban melyik tégla hogy áll, és ez valóban így is van. Ennek ellenére nem bántam meg a váltást, mert itt is nagyon jó csapatba kerültem. Egyébként a Lászlóban 2007 novemberétől szakoktatói munkakörben dolgoztam, és az már nem az a fajta betegközeli feladat volt, mint az ápolás. És azért volt annyira szerencsés ez az egymásra találás a Hospice Alapítvánnyal, mert a betegek közelsége egy idő után elkezdett nagyon hiányozni.

Míg a László Kórházban a munka során azért hozzá tudta segíteni a gyógyuláshoz a betegeket, a Hospice Házban másra kell felkészülni. Hogyan lehet ezt ápolóként elfogadni és feldolgozni?

Nagyon fontos, hogy önmagunkkal és az érintett családokkal is elfogadtassuk, hogy a hospice ellátás nem a halálról szól, hanem arról, hogyan tudjuk méltóvá, picit szebbé, elviselhetőbbé tenni azt az időszakot, ami még a betegnek hátravan. Sokan sajnos a halált kötik össze a hospice ellátással, ami azért nem jó, mert emiatt sok család nem meri igénybe venni a szolgáltatást. Én mindig azt szoktam mondani az ide érkezőknek, hogy amikor be tetszettek jönni, láttak egyirányú utca jelzést a bejáraton? Erre mindig az a válasz, hogy de jó, hogy ezt tetszik mondani. És ez tényleg így is van. Nagyon sokféle módon tudjuk segíteni a családokat, akár abban is, hogy amikor már nem bírják erővel, behozzák a hozzátartozójukat, és egy idő elteltével, kicsit feltöltődve megint haza tudják vinni otthoni ápolásba.

Egyébként olyannyira nem a halál áll nálunk a középpontba, hogy például a betegeink sem nagyon szoktak az elmúlásról beszélni. Sokkal inkább arról, hogy mit csináljunk, mondjuk menjünk ki, sétáljunk, és szívjunk egy kis friss levegőt. Volt olyan betegünk, aki nézte az ablaka alatti sárga rózsákat, és azt mondta, akkor fog meghalni, ha a sárga rózsa elhervad. És így lett, tényleg akkor ment el. Egészen különleges dolgokat tud megtapasztalni az ember egy ilyen házban. Ennek ellenére ez a hely egyáltalán nem a szomorúságról és a halálról szól, sokkal inkább az életről. A személyzet, az ápolók nagyon kedvesek, hálás vagyok, hogy ilyen kollégákkal dolgozhatok. És ezt a betegek érzik. Ha egy beteg már nem tud beszélni, kontaktusképtelen vagy eszméletlen, akkor is érzi, ha odamegy valaki hozzá, megfogja a kezét, megsimogatja, és nyugodt, szép hangon beszél hozzá. Mi sosem hagyunk senkit egyedül. Ha valaki nem igényli azt, hogy ott legyünk vele, akkor is oda-oda nézünk, és megsimogatjuk, hogy érezze, mellette vagyunk.

A törődést és a szeretetet érzik meg a betegek?

Igen. Abszolút. Megérzik azt a törődő, szeretetteljes légkört, ami itt körülveszi őket. És itt minden arról szól, ami nekik jó, amit ők szeretnének.

Ez a gyakorlati ellátás során hogyan valósul meg?

A házban alapvetően nem tiltunk a betegeknek semmit. Az ő igényeikhez igazítjuk az ellátásukat. Ide belépve az is rögtön feltűnik, hogy itt képek vannak a falon, van elég hely a személyes tárgyaknak a szobákban, tehát törekszünk arra, hogy megteremtsük az otthonosságot. A betegeknek sokszor az is furcsa, hogy hangsúlyozzuk, bátran nyomják meg a nővérhívót. Sajnos sokaknak rossz tapasztalataik vannak. Mi pedig azt mondjuk, az azért van, hogy segítséget kérjenek. Ezek alap dolgok, de ha egy beteg huszonötször csenget, akkor mi huszonötször megyünk oda hozzá. Nálunk nincs szigorú napirend, és minden szempontból figyelembe vesszük az egyéni igényeket. Ha például tudjuk valakiről, hogy a mozgás fájdalmat okoz neki, akkor fürdetés előtt adunk neki fájdalomcsillapítót, hogy felesleges kellemetlenséget ne okozzunk. A normális egészségügyi ellátásban sok beteg van, emiatt a személyzetnek kevesebb a mozgástere, kevesebb a lehetőségük arra, hogy az ellátottak egyéni érdekeit maximálisan figyelembe tudják venni. Nálunk tíz férőhely van, és a család is bent tartózkodhat a beteggel, ha igény mutatkozik rá. Itt egyébként is nagyon családias a hangulat, sokszor előfordul, hogy palacsintaillat terjeng az osztályon. Egyedülálló Magyarországon az is, hogy csináltunk egy házaspár szobát, mert nem olyan rég egy férj és egy feleség egyszerre került be hozzánk, és nem mozdultak a másik nélkül. Az utolsó pillanatig együtt voltak.

Az otthongondozási rendszer keretén belül hogyan tudják segíteni a családokat?

A régebbi időkben a generációk együttélésének következtében a gyermekek is viszonylag korán találkoztak a halállal. Most a modern, egészségtudatos életmóddal együtt sokan elhárítják maguktól az elmúlás gondolatát, pedig aki megszületik, az egyszer meg fog halni. Ez teljesen nyilvánvaló, csak nem akarunk ezzel szembesülni. Emiatt nagyon sok családban a családtagoknak fogalmuk sincs arról, hogy egy beteg embert hogyan kell ápolni, miben lehet neki segíteni. Persze általában megfogalmazzák magukban, hogyan lenne jó, de nem mernek hozzányúlni a beteghez. Ebben tudunk mi segíteni. Összességében azt gondolom, az elfogadó szeretet a legfontosabb. Mindig azt kell figyelni, hogy az ellátottnak mi a jó. A hozzátartozó sokszor mást szeretne, azt, hogy igyon, egyen, keljen fel, sétáljon, beszélgessen a beteg, de ez neki sok esetben terhes, nem szeretné. Akkor ezt el kell fogadni, hogy egy kicsit vissza kell venni a lendületből.

A házban kialakult családias légkör miatt minden bizonnyal szorosabb kötődés alakul ki Önök és a betegek között. Hogyan tudják feldolgozni azt, amikor valakit elveszítenek?

Ez nagyon nehéz feladat. De nem halhat meg az ápoló minden betegével. Ezt nagyon fontos szem előtt tartani, mert máskülönben nem tudunk másokon segíteni. Én egyébként el szoktam beszélgetni magammal, és ilyenkor azt mondom, én ennek a betegnek mindent megadtam, amit csak tudtam azért, hogy neki jobb legyen. Hogy ne legyenek fájdalmai, kínzó tünetei, és tudjon még egy picit mosolyogni. Nem engedtem el a kezét. Ez mindig megnyugvást ad.

Meg szoktak emlékezni valamilyen formában az elhunyt betegekre?

Én el szoktam ültetni azokat a cserepes virágokat a kertbe, amiket a betegek kaptak, és évek múltán is pontosan tudjuk, melyik virág kié.

Hogyan zajlanak a házban a mindennapok?

Az apró csodák nálunk a mindennapok részét képezik. Például megünnepeljük minden bent fekvő betegünk születésnapját, van torta, gyertya, és részt vesz rajta az egész személyzet, minden ápoló. Úgy köszöntjük fel őket, mint egy család. Volt már olyan szülinap is a házban, hogy kitoltuk a beteg ágyát a kertbe, mert már nem tudott felkelni, és ott voltak a barátai, zenével, lampionokkal köszöntötték. De azt is említhetem, hogy a ház legfiatalabb látogatója talán tíz napos volt, meglátogatta a nagypapát, aki már nagyon várta, hogy megszülessen. Nálunk mindenki nagyon értékeli a mindennapi örömöket. Volt egy lány, aki mielőtt elment, úgy szorított, hogy alig akart elengedni, és azt ismételgette: köszönöm, hogy itt lehettünk.

Miközben et a munkát végzi, mi az, ami a leginkább jó érzéssel tölti el?

A szeretet. A szeretet, amit tudok adni, és amit kapok a betegektől. Mert minden betegtől tanulunk valamit. Minden egyes betegtől. Sokat tudunk adni egymásnak. És ez nem csak az ő életükben fontos, hanem a miénkben is.

Interjú: Izsó Zita