facebook
 
2017. február 23.

Név: Al Ghaoui Hesna
Foglalkozás: szerkesztő, riporter, külpolitikai újságíró
Fotózás helyszíne: Margit híd
A legfontosabb, amit megtanultam, hogy értékeljem azt, ami van
Al Ghaoui Hesna riporter éveken át a világ különböző részein található konfliktuszónákból tudósított, de kislánya megszületésekor elhatározta, többet nem megy háborús terepre. Jelenleg a félelemről ír könyvet, ami várhatóan szeptemberben jelenik majd meg. Háborús tapasztalatairól, az emberi viselkedésről és a félelem kultúrájáról beszélgettem vele.
Jogi egyetemet végeztél. Hogyan találtál rá később a pályádra?

Már az egyetem alatt elkezdtem írni. A novelláimat a nagynéném biztatására bevittem a Népszabadság szerkesztőségébe, és valahogy ott ragadtam. Kelen Károly vett a szárnyai alá, nála tanultam meg az újságírás alapjait. Az egyetem elvégzése után pedig felajánlották, menjek a külpolitikai rovathoz dolgozni. Aztán volt egy tulajdonosváltás a lapnál, aminek következtében a külsős munkatársaktól, így tőlem is megváltak. Ez akkor elég nagy pofon volt nekem, de úgy érzem, valahol jót is tett, mert megtanított, hogy soha ne azonosítsam magam a munkámmal. Szerencsére pár hónappal később a tévénél pont kerestek arabost, és felvettek a Panoráma szerkesztőségébe és a Híradóba dolgozni.

Honnan tudósítottál először?

Ez egy érdekes történet, mert pár hónapja dolgoztam még csak a tévénél, amikor pont egy családi látogatáson voltunk Szíriában, és éppen akkor halt meg Jasszer Arafat. Eszembe sem jutott, hogy forgassak, mert nem azért voltunk kint, de apukám biztatott, hogy hívjam fel a Panorámát, és kérdezzem meg, nem érdekelné-e őket egy tudósítás. A tévés főnökömnek nagyon tetszett az ötlet, azt mondta, ha nem lesz jó, legfeljebb nem adják le. Akkor szereztem egy operatőrt, és elkezdtünk dolgozni. Az anyag nagyon jól sikerült, és ez olyan lökést adott az önbizalmamnak, hogy ahogy lement, már indultam is Egyiptomba meg Szudánba forgatni. Nagyon kellett ez, mert egyébként óriási felelősség leszervezni egy ilyen külföldi forgatást. Minden felelősség a te válladon van, ha belebuksz, az egész büdzsét rántod magaddal, elvágod a jövőbeni lehetőségeket, elveszted a kollegáid bizalmát. A szerkesztőségben sok kolléga éveken át nem mert emiatt elindulni forgatni. De így, hogy ez egy jól sikerült riport volt, bele mertem vágni az első önállóan szervezett forgatásomba.

Amikor először jártál háborús övezetben, mihez volt a legnehezebb alkalmazkodni?

Ilyenkor nagyon sok inger éri az embert, igazából csak kapkodod a fejed, és arra koncentrálsz, hogy minden meglegyen képben, hangban, történetben. Csak úgy sodornak magukkal az események.

Ezek a feladatok valamennyire elvonják a figyelmedet arról, hogy összeomolj, vagy túlságosan megviseljenek az ott látott körülmények?

Biztos, hogy igen. Nagyon nagy stressznek van kitéve az ember, mert egyrészt ott vannak a feladatok, technikailag is mindennek rendben kell lennie, és kapkodni is kell, mert egy háborús területen sehol sem lehet túl sokáig maradni. A katonák folyton el akartak zavarni minket, hogy ne lábatlankodjunk, és a civilek is sokszor tartottak az újságíróktól. Ezért csak az képes ilyen terepen dolgozni, aki át tud kapcsolni egyfajta munka üzemmódba. Ez persze nem jelenti azt, hogy az egyáltalán nem hat rám, amit látok vagy hallok, mert azért az ugyanúgy odacsap, csak némi fáziskéséssel.

Utólag hogyan lehet ezt kezelni?

Az mindig jót tesz, ha beszél róla az ember. Én ebben hiszek. Könyvet írtam, közönségtalálkozókra jártam, hívtak egyetemekre, klubokba mesélni. De persze nekem sem sikerült mindent feldolgoznom még most sem, ezért is foglalkozom a félelem témájával már két éve. Jelenleg erről írok könyvet, és a kutatásom során a saját élményeimből indultam ki. Ezeken keresztül vizsgálom a félelem különböző oldalait, kezelését. Nekem ez a munka is a trauma feldolgozásának része.

Van olyan élményed, amit nagyon nehezen tudsz elfelejteni?

Nagyon sok ilyen volt. Talán a legnehezebben mindig is azt viseltem, hogy sokan tőlünk várták ott a helyszínen, hogy segítsünk rajtuk valahogy. Amit örömmel meg is tettem volna minden alkalommal, ha lett volna rá lehetőségem. Azt hiszem ez a legnehezebb: látni, hogy hogy élnek emberek, milyen körülmények között, azután pedig hazajönni ebbe a tulajdonképp kényelmes életbe. Mert sokan panaszkodnak itthon is, és tényleg rengetegen élnek nagy szegénységben, de mindezek ellenére én abban biztos vagyok, hogy még így is az élbolyban vagyunk világ szinten gazdaságilag. Itt senkinek sem kell tíz kilométert gyalogolnia ivóvízért a tűző napon mezítláb. Itt azért nem jellemző, hogy mondjuk egy 1000-2000 fős településen közel-távol nincs olyan orvos, akihez fordulhatnánk. Itt nem kell mindennap rettegni attól, hogy az embernek lebombázzák a házát vagy valamilyen ellenséges csoport felgyújtja az otthonát. Én már láttam olyan szintű kétségbeesést és kilátástalanságot, hogy azt gondolom, mi alapvetően nagyon szerencsés helyzetben vagyunk itt Magyarországon.

Érezted azért a munkád során, hogy valahogy mégis tudsz segíteni?

Igen, például volt egy hölgy, aki az egyik filmem hatására örökbefogadott Afrikából egy kisgyereket. Ilyen visszajelzéseket kapni fantasztikus élmény, és hála Istennek többször előfordul. Egyébként én mindig is azt gondoltam, hogy azzal, hogy odamegyek és megmutatom, mi van az adott helyen, már teszek valamit. Én már tíz évvel ezelőtt is fontosak tartottam felhívni az emberek figyelmét arra, hogy fontos foglalkozni azokkal a konfliktusokkal is, amelyek tőlünk úgymond messze, akár más kontinensen zajlanak. Mert minden mindennel összefügg, és könnyen lehet, hogy például az afrikai szárazság vagy polgárháborúk miatt éhhalál szélén lévő emberek hulláma egyszer utoléri Európát. És ekkor erre még mindenki legyintett, de az utóbbi évek megmutatták, hogy itt Európa közepén is sokkal jobban érint minket a menekültválság, mint azt sokan gondolták volna. Az persze egyéni morál kérdése, hogy egy-egy háborús forgatás során újságíróként meddig megy el az ember. Sajnos láttam és látok is tudósítókat, akik öncélúan csinálják ezt, és azért mennek ilyen helyekre, mert ez olyan izgalmas, hősies. Az ember így könnyen elveszíti a hitelességét. Ezért amikor fiatalok megkeresnek engem azzal, hogy háborús tudósítók akarnak lenni, az első kérdésem mindig az, érdekli-e őket, mi történik ott, ahova menni akarnak, foglalkoznak-e külpolitikával? Ha a válasz erre nem, akkor azt mondom, inkább válasszanak valamilyen extrém sportot.

Előfordult, hogy tartósabb, személyes kapcsolat is kialakult közted és az interjúalanyaid között?

A Gázai övezetben egy nagyon kedves palesztin férfival igazán jó barátságot kötöttünk. Ő az egyik legbriliánsabb humorú és legokosabb férfi, akivel valaha találkoztam. Mindezt úgy, hogy akkoriban még arra sem volt nagyon lehetősége, hogy elhagyja a Gázai övezet határát és mégis olyan éleslátással, öniróniával tudott beszélni a világ dolgairól és az izraeli-palesztin konfliktusról, hogy felüdülés volt vele beszélgetni. De például az Ugandában elrabolt kislánnyal és a családjával is tartom a kapcsolatot, akiről a Néma bölcső című dokumentumfilmet készítettem. Uganda felé a repülőn olvastam a történetét, és eldöntöttem, megkeresem. Nagyon nehezen beszéltem rá az interjúra. Meghatározó élmény volt számomra az a találkozás. Megrázó kapcsolatba kerülni egy fiatal nővel, aki tizenhárom éves kora óta egy milíciánál élt és raboskodott, és tizenhárom év után volt mersze elszökni a kislányával. Az volt a legfőbb vágya, hogy visszaülhessen az iskolapadba, mert akkor még az általános iskolát sem tudta elvégezni, amikor elrabolták. És akkor az ember belegondol, hogy a tanulás lehetősége itt milyen evidenciának tűnik, miközben a világ nagy részén ez egyáltalán nem garantált. Azért is érzem fontosnak ezeket elmondani, mert az emberek kicsit újraértékelik ilyenkor a saját lehetőségeiket.

Mi volt az, amit leginkább megtanultál az interjúalanyaidtól?

A legfontosabb, amit tanultam, hogy értékelni kell azt, ami van. Annyi mosolygós és vidám emberrel sehol sem találkoztam, mint az ugandai főváros, Kampala nyomornegyedében, és úgy általában Ugandában, ahol a gyermekhalandóság az egyik legmagasabb a világon, és elképesztő körülmények között élnek az emberek. És persze én is hajlamos vagyok rá, hogy sokszor sopánkodjak, ok nélkül sóhajtozzak, de ezt le kell küzdeni. Mert megszokunk mindent, főleg a jót, de ha képesek vagyunk kicsit helikopter perspektívába emelkedni és felülről, egy kívülálló szemszögéből tekinteni magunkra, a problémáinkra, és arra, hogy milyen boldogságfaktorok vannak az életünkben, akkor rájöhetünk, mi mindenünk van, mit kellene értékelnünk. Erre azért megtanítja az embert, ha sok szörnyűséget lát.

Ellenben a jóléti, modern társadalom mintha a félelem társadalma lenne.

Abszolút. Ezért is éreztem fontosnak, hogy megírjam ezt a könyvet. Egy amerikai futurológus mondta nekem egy interjú során azt a kulcsmondatot, hogy az emberek ott követik el a legnagyobb hibát, amikor a félelmet azonosítják a szorongással. A szorongás az a jövőbe kivetített megfoghatatlan félelem. Képletben meghatározva úgy néz ki, hogy a szorongás egyenlő a félelem megszorozva a fantáziánkkal. És azért nehéz ellene harcolni, mert van egy megfoghatatlan eleme, a fantázia. És nagyon igaz, hogy tényleg sokat szorongunk. Szoktam tartani félelem workshopokat, és mindig megkérem a résztvevőket, írják fel egy papírra a félelmeiket, és hogy melyik idősíkra: a múltra, a jelenre vagy a jövőre vonatkoznak-e. És mindig az derül ki, hogy a legtöbb félelmünk a jövőhöz kapcsolódik, és ezek nem a jelen realitásának a részét képezik. És ilyenkor mindig megkérdezem: miért pazarolunk értékes perceket a jelenből egy olyan dologgal kapcsolatos félelemre, ami nem is biztos, hogy bekövetkezik? Ez azért van, mert nem a jelenben élünk. Elfelejtettünk jelen leni a saját életünkben. Vagy a múlton rágódunk, vagy a jövőn szorongunk. A félelem kezelésének egyik legfontosabb kulcsa pedig az, hogy vissza tudjuk magunkat hozni a jelenbe.

Mi az, ami leginkább érdekel azokban az emberekben, akiket a Bábel című műsorodban bemutatsz?

Engem mindig az emberi viselkedések és a motivációk érdekelnek a legjobban, a Bábel témáinak a mélyén ez húzódik. Miért viselkedünk úgy, ahogy, mi hoz ki belőlünk bizonyos döntéseket, hogyan hat ránk más emberek viselkedése, milyen kölcsönhatásban vagyunk egymással. És persze az is érdekel, hogy hogyan hat a félelem bizonyos döntéseinkre, és a döntések hogyan hatnak a félelmekre. A Bábel forgatása során szerzett tapasztalataimat a félelemkutatásom során is felhasználom.

Ez a fajta megközelítés egymás megértését, elfogadását is segítheti?

Abszolút. Ezekkel a történetekkel mindenki tud azonosulni. Itt van például a volt chicagói gengszter története, akivel máig nagyon jó kapcsolatban vagyok. Ő egy maffiafőnök volt, nagyon csúnya dolgok kötődnek a nevéhez. Viszont nagyon pozitív emberré tudott válni, több diplomát szeretett, doktori iskolába jár, és szociális munkásként dolgozik. Az ő története bizonyítja, hogy nincs fekete vagy fehér. És ha egy véreskezű chicagói gengszter azzá tudott válni, aki, és olyan őszinte szeretettel tud segíteni más embereknek, ahogy most teszi, akkor azt hiszem tényleg senkiről sem szabad lemondanunk, mert az ő példája is azt mutatja, hogy az emberi léleknek mennyi árnyalata van, és milyen változásokat lehet benne elindítani.

Az ő életében meg lehet határozni, mi volt a fordulópont?

Az, hogy valaki egy börtönterápia során arra volt kíváncsi őszinte érdeklődéssel, hogy ki is ő.  És le mert vele ülni úgy a börtönben, hogy levetette a láncait. A terapeuta kérdéseinek hála eltöprengett olyan kérdéseken, amelyeket magának soha sem mert feltenni. És rádöbbent, hogy neki kell felelősséget vállalnia minden tettéért és azért is, amivé vált – nem pedig a bántalmazó szüleinek, vagy az ellenségeinek, vagy a felnőtteknek, akik gyerekkorában magára hagyták. Hozzáteszem a mai társadalomban sajnos sok ember érzi úgy, hogy senkit sem érdekel, ki is ő valójában. Ezért lesznek megkeseredettek, és ezért viszonyulnak másokhoz rosszul. Mert aki másokat gyűlöl, az általában magát gyűlöli, csak kivetíti ezt az érzést.

A saját félelmeidet, szorongásaidat megtanultad kezelni a Bábel beszélgetéseinek és a félelemkutatásnak köszönhetően?

Úgy érzem, egyre jobban tudom kezelni őket. Most már majdnem mindig észreveszem, ha félek, és akkor már nyert ügyem van, mert ebből kiindulva megpróbálom stimulálni az agyam szofisztikáltabb részeit is, hogy ne a túlélési ösztön vezéreljen a döntések meghozatala során. Persze ez nem mindig könnyű, mert a félelem kultúrájában élünk. Ma mértékadó valutává vált, hogy mi mennyire veszélyes, mert mindent könnyebb eladni - a dolgokat, az ideológiákat is, - ha a félelemre apellálunk. És ez ugyanúgy érvényes a tengerentúlon is, mint itthon.

Félig szíriaiként tudsz valamit tenni az ellen, hogy az emberek kevésbé tartsanak a másik hazádból érkező menekültektől?

Valójában szinte gyerekkorom óta próbálok küzdeni az előítéletek ellen. A családommal mindig is sokat utaztunk Szíriába, ott kereszteltek meg másfél évesen. Így, bár keresztény vagyok, természetes, hogy az iszlámot is jobban ismerem, mivel Szíria lakosságának a többsége muszlim. Már gyerekkoromban is sokat kérdezgettek erről, de akkor még nem volt jellemző az idegengyűlölet, inkább a sztereotípiák, amik nagyrészt az információhiányból fakadtak.

A mostani megváltozott hozzáállást hogyan lehet kezelni?

Szomorú ez a helyzet, és bevallom, sokszor iszonyúan nehéz kezelni, mert a társadalom polarizálódott és megint csak azt látom, hogy az emberek feketében vagy fehérben gondolkoznak. Én kicsit azt érzem a küldetésemnek, hogy a végletek között az átmenetet megmutassam, és ez csak úgy lehetséges, ha információkat adok át, történeteket mesélek. Én ráadásul nemcsak az arab kultúrát ismerem, hanem háborús területeken is sokszor jártam, és azt is láttam, miért jönnek el olyan emberek, akiknek itthoni szemmel nézve nincs okuk eljönni. Mert a legtöbben elképzelni sem tudják, mit is jelent egy családnak átélni a háborús hétköznapokat, vagy a totális kilátástalanságot. És ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy az a megoldás, hogy Európa fogadjon be két kontinensnyi embert, de a totális elutasítás a másik véglet, a kettő között vannak árnyalatok.

Látsz arra esélyt, hogy megváltozzon ez a hozzáállás, és az emberek úgy általában jobban tudják kezelni a félelmeiket?

Persze, ha nem látnék esélyt, azt mondanám, feladom, az pedig nem opció. De éppen azért látok esélyt rá, mert azt gondolom, az ember a gyűlöletbe és a bezárkózásba is bele tud fáradni, bele tud fásulni. És ez azért is rossz irány, mert ezzel magunkat is izoláljuk. Szerintem ugyanakkor akár kis tudatosítással is lehet változtatni a dolgokon, és én pont ezt alkarom elérni. A Philip Zimbardo szociálpszichológus által indított Hősök Tere program nagykövetekért is ezt hirdetem. Nagyon hiszek a mottójukban, ami így hangzik: az vagy, amit teszel! Azt az energiát, amit panaszkodásra fordítunk, fordítsuk inkább cselekvésre! Ha változtatunk a mikrokörnyezetünkön, akkor az előbb-utóbb a minket körülvevő nagyobb rendszerre is hatni fog. Én ebben hiszek, ezért próbálok tenni.
 
Interjú: Izsó Zita