facebook
 
2017. február 14.

Név: Relle Ágnes
Foglalkozás: műfordító
Fotózás helyszíne: VIII. kerület
Egész életemben az elveszett fészek iránti honvággyal éltem
Relle Ágnes műfordító Németországban született 56’-ban emigrált magyar szülők gyermekeként. A származása, magyarsága mindig nagyon fontos volt neki. A saját identitása kapcsán a gyerekei is szóba kerülnek, akik már mindenütt otthon vannak a világban: a lánya a Müncheni Képzőművészeti Akadémián tanul, de élt már Kolumbiában és New Yorkban is, a fia pedig tűzzsonglőrként járta Dél-Amerikát, hazatérve csatlakozott Hamburgban egy cirkusztársulathoz, és jelenleg artistaiskolába jár. Ők már igazi világpolgárok, ugyanakkor kötődnek Budapesthez, és a szívük mélyén magyarok, akárcsak Ágnes.
Mennyit meséltek el a szüleid abból, amik itt történtek velük, mit jelentett számodra Magyarország?
 
Anyám egyszer azt mondta, ő egy fészkéből kiesett fióka. Én ennek a fészkéből kiesett fiókának a fiókája vagyok. Egész életemben az elveszett fészek iránti honvággyal éltem. Pest volt a gyerekkori meséim színhelye. Apám, Gabi lurkó kalandos gyerekkori történetei Óbudán játszódtak, anyám meséi pedig a Rózsadombon. Fantáziámban ott csavarogtam az óbudai kertek alján, vagy követtem anyám öccsét, ahogy saját építésű kis kocsijában száguldott a többi sráccal le a Gábor Áron úton. Ott voltam a légópincében, 1947 karácsonyán, amikor bejöttek az orosz katonák, anyám pedig ott lapult beágyazva a kétéves öccse alatt. Sok-sok történet, jelenet pereg le a szemeim előtt, a nélkülözésről, a halálfélelemről. Átéltem azt a rettegést, amikor elvitték Rajk Júliát, aki nagyapám unokatestvére volt. Elvették tőle a kis Lacit, aki még egy éves sem volt akkor. Mire kiszabadult, az összes fogát kiverték. A családi vonatkozások miatt sokat hallottam otthon a Rajk-perről, a meghurcoltatásokról. 1956. október 23-án lélekben ott voltam anyámmal a Parlament előtt, amikor Sinkovits Imre elmondta a Talpra magyart. Követtem a tizenhárom éves öccsét, aki meglógott otthonról es végignézte, ahogy ledöntik a Sztálin szobrot. Látom magam előtt, ahogy dübörögnek az orosz tankok Budapest utcáin, látom a szüleimet menekülni, gyalog a sötét éjszakában, futnak át a határsávot pásztázó két orosz tank között. Ezt az örökséget hoztam magammal, ezeken a történeteken nőttem fel.
 
Hány éves voltál, amikor először jöhettél Magyarországra? Hogyan emlékszel vissza erre?
 
Tíz éves voltam, amikor életemben először láttam szüleim meséinek titokzatos színhelyét, a HAZÁT. Zötykölődtünk a toldozott-foldozott macskaköves utakon, megláttam Óbuda rozzant, szürke házacskáit a málló vakolattal és megkérdeztem: ez Budapest? Mégis otthon éreztem magam. Szerelem volt első látásra. Emlékszem, a szüleim mennyire féltek. Akkor még katonák figyeltek az őrtoronyból, géppuskával a kezükben. Még ma is látom magam előtt, mennyire megkönnyebbült anyám, amikor visszafele átléptük a határt, és nem történt semmi baj. Később minden évben ellátogattunk Magyarországra. Apám legjobb barátja szobrász volt, egy művészházban lakott Angyalföldön. Sokszor jártunk náluk. Nagyon különleges hangulat volt. A velem nagyjából egyidős művészcsemeték között jazzimprovizálások, izgalmas beszélgetések folytak. Nagyon szerettem volna közéjük tartozni, viszont sokszor úgy mutattak be engem, mint a német barátnőjüket. Ők büszkék voltak erre, mert nekik a Nyugat mítosz volt, az álmaik netovábbja. De számomra, aki szívvel-lélekkel magyar voltam, ez felért egy tőrdöféssel. Persze akkor még érződött rajtam, hogy van egy kis akcentusom. Ettől kezdve igyekeztem úgy beszélni, hogy ne lehessen észrevenni rajtam, nem itt élek, nem itt nőttem fel.
 
A szüleid hogyan fogadták, hogy ennyire érdeklődsz Magyarország iránt?
 
Eleinte aggódtak, főleg az akkori politikai rendszer miatt. Magyarország volt számukra a nyomor, a meghurcoltatások, a terror színhelye, ahonnan nagy gyötrelmek árán sikerült elmenekülniük.
 
Ők egyébként megtalálták a helyüket Németországban?
 

Igen, sikerült megteremteniük az egzisztenciájukat. Apám mérnök volt, és a Siemens képviselőjeként orvosi berendezéseket árult szerte a világban, édesanyám pedig kémia-biológiai szakos tanárként dolgozott. Mondhatjuk, hogy teljesen beilleszkedtek, megtalálták az új otthonukat Németországban.
 
Te hogyan érezted magad Erlangenben?
 
Németországban születtem, ott nőttem fel, ott jártam iskolába, ott voltak a barátaim.  Tökéletesen beszéltem németül, nem úgy, mint magyarul. Senkinek eszébe se jutott volna, hogy nem vagyok színtiszta német. Mégis valahogy más voltam. Volt egy világom, voltak történeteim, amelyeket ott nem értett senki, nem igazán tudtam megosztani senkivel.
 
Mikor fordult meg először a fejedben, hogy hosszabb időre Magyarországra költözz?
 
Miután befejeztem az egyetemet Németországban, arra gondoltam, eljött az ideje, hogy egy kicsit hosszabb időt töltsek Budapesten. Barátaimnál lakhattam a József körúton, és fordításból, illetve nyelvoktatásból éltem. Nagyon izgalmas időszak volt ez. Akkor kezdődtek az első nagy tüntetések, én persze lelkesen csatlakoztam. Elindult a demokratikus átalakulás. Eredetileg egy évig akartam maradni. Közben hallottam, hogy Goethe Intézet nyílik Budapesten. Felvillanyozott a hír, mindig ilyenről álmodtam, úgy éreztem, ez a helyem az életben: hídnak lenni a két identitásom, itthon és otthon között. Rögtön jelentkeztem náluk, és fel is ajánlottak egy állást. 1992-ben aztán várandós lettem az első gyermekemmel, és a német gyermeknevelési támogatást csak akkor kaptam meg, ha ott tartózkodtam. Münchenbe költöztünk, a lányom és a fiam is ott született. Aztán kitört rajtam a betegségem, a sclerosis multiplex, egyre nehezebben jártam. Ráadásul el is váltam. A betegségem következtében kerekesszékbe kényszerültem. Így nem térhettem vissza a régi állásomra a Goethe Intézetbe, a nyugdíjaztatásomat kellett kérnem. Sokáig visszajártam még Magyarországra, de egyre romlott az állapotom, és 2009-ben azt kellett tapasztalnom, nem tudok már Pesten boldogulni, mivel jóformán sehol nem volt akadálymentes a város. Így tehát lélekben szomorúan búcsút vettem Magyarországtól.
 
Végül mégis vissza tudtál térni ide.

 
2013-ban hívtak Balatonfüredre a fordítóházba, mert építettek egy akadálymentes kis házikót. Korábban volt már szó arról, hogy tartok ott egy szemináriumot, de a sok lépcső miatt nem kerülhetett sor erre. Amikor elmentem Füredre, döbbenten tapasztaltam, hogy egész jól tudok közlekedni. Voltam Budapesten is, és észrevettem, hogy itt is nagyon sok minden változott. Azóta rohamosan fejlődik a közlekedés, egyre több helyen oldják meg az akadálymentesítést. Rájöttem, hogy az egyetlen lehetőség, hogy több időt tölthessek itt, ha keresek magamnak valami lakhatást. Így találtam rá erre a lakásra itt a VIII. kerületben, és ma már egyre többet vagyok itt. A gyerekeimnek már saját életük van, így megtehetem, hogy ingázom. Fordítani itt is tudok.
 
Szerinted mi az, ami miatt ma jó Budapesten élni?
 
Nagyon izgalmas a város kulturális élete, és rengeteg jó kezdeményezés születik, amibe nagyon jó bekapcsolódni. Persze van sok szomorú és nyomasztó dolog is, főként az, hogy mennyien élnek nyomorban és kilátástalanságban. De úgy érzem, a fiatalabb generációban kezd kialakulni egyfajta civil felelősségtudat. Rájöttek arra, hogy a változást csak ők tudják elindítani. Magyarországon az önálló, autonóm gondolkodás nagyon sokáig nem volt érték, ennek kell most szélesebb körben is elterjednie. Számomra nagyon szép élmény volt, hogy amikor körülbelül másfél évvel ezelőtt itt voltak a menekültek, az emberek abszolút magánkezdeményezés formájában, facebookon és egyéb csatornákon keresztül, önerőből megszervezték az ellátásukat. Ez egy nagyszerű teljesítmény volt, és sajnálom, hogy külföldről alig vették észre.
Egyébként az a folyamat, ami most itt Magyarországon történik, engem emlékeztet a hetvenes évek Nyugat-Németországára. Az akkori, 68-as generáció egy nagyon mély társadalmi változást indított be. Akkor kezdődött a valódi, kíméletlen és őszinte szembesülés a saját múlttal. Én voltam az első évfolyam, amelynél tantervbe kerültek a második világháború borzalmai, a holokauszt. Rengeteget olvastunk, beszéltünk a diktatúra mechanizmusairól. Voltak nagy tüntetések: a hazug média, a vietnámi háború, a felfegyverkezés ellen. Akkor jelent meg Bernt Engelmann és Günther Wallraff könyve: Önök ott fenn, mi itt lenn. Civil csoportok szerveződtek. Harcoltunk a női egyenjogúságért, a társadalom marginalizált csoportjainak jogaiért, a másság elfogadásáért, az atomerőművek, a környezetszennyezés ellen. Itt Magyarországon is egy generáció telt el a rendszerváltás óta, és elkezdődött egy hasonló folyamat. A sebek csak így gyógyulhatnak: ha feltárjuk, megvizsgáljuk, figyelmünkkel kísérjük, megtisztítjuk őket. Nagyon szomorú látni, ezzel szemben sokan választják a múlt hamisítását, szítják a magyar öndicsőítést és önsajnálatot. De nem hiszem, hogy az ébredés és nyitás folyamata hosszú távon megállítható volna. Fontos szerepe van ebben az irodalomnak, ezen dolgozik. Foglalkozik a mai magyar társadalom égető bajaival, őszintén szembenéz a múlttal, annak traumáival és sötét oldalaival is.

Műfordítóként a legnagyobb magyar szerzők szövegeivel dolgozol. Hogyan találtál rá erre a pályára? Kiket fordítottál eddig a legszívesebben?

Amióta gondolkodni tudok, a két nyelv, a két kultúra között közvetítek. 1988-ban meghívtak egy műfordító táborba Mihályiba, ami hatalmas élmény volt. Megismerkedhettünk a szerzőkkel, például Göncz Árpáddal, és az akkori fiatalokkal, Kukorelly Endrével, Márton Lászlóval, Garaczi Lászlóval és Németh Gáborral is. Később Münchenben kezdtem intenzívebben foglalkozni a műfordítással, a gyerekek mellett. Különösen hálás vagyok a sorsnak, hogy Kertész Imre Kudarc című regényét fordíthattam – a szüleim történeteit ismertem fel benne. Hogy mit jelent egy diktatúrában élni. Rengeteget tanultam a vele folytatott eszmecseréből. 1999-ben összeállítottam egy válogatást a rendszerváltás utáni magyar irodalomból. Innentől kezdve az évek folyamán sok írót volt alkalmam megismerni. Szinte mindegyik mű, amit fordítottam, valahogy kapcsolódott a saját gyökereimhez, a saját életemhez is. A családom történetét átszövik a huszadik századi magyar történelem traumái. Rendkívül mélyen érintett Bartis Attila műveinek, különösen a Nyugalom fordítása. A sors különös ajándékának tekintem, hogy Párizsban volt alkalmam megismerni Fejtő Ferencet. Rájöttem, hogy az Érzelmes utazás még sosem jelent meg német fordításban, úgyhogy elkezdtem foglalkozni azzal is. Fejtőnél rábukkantam egy cipős dobozra, amiben családi fényképek voltak az Érzelmes utazás szereplőiről. Végül ezekkel a fotókkal és hozzájuk fűződő visszaemlékezéseivel egészítettük ki a német kiadványt. Ritka kordokumentum ez, itt értettem meg, hogyan működhetett az együttélés a Monarchia területén és hogy mi veszett el azzal, hogy szétszakították ezt a térséget. Fejtő egy életen át küzdött a szabad gondolkodásért, kiállt az igazság, az emberi jogok mellett. A huszadik század ördögeinek tekintette a rasszizmust és a nacionalizmust. Meggyőződéses européer és világpolgár volt, miközben rengeteget tett a magyar hazájáért. Magamévá tettem a jelszavát: „Csökönyösen, dacosan: remélek!"

Hogyan látod, mennyire nehéz közvetíteni a két nyelv és a két világ, a német és a magyar között?

Egy fordítás mindig csak közelítés az eredetihez. Sok olyan helyzet van, amikor vérzik a szívem, mert rengeteg húrt penget meg az eredeti szöveg, és nagyon sokrétű, viszont tudom, hogy a német olvasó ebből keveset fog érteni. Sokszor bátran el kell távolodnom az eredetitől, hogy minél közelebb kerülhessek hozzá és megtaláljam azt, ami egy német olvasóban hasonlókat idéz fel. Persze van úgy is, hogy valamit nem tudok megmenteni, viszont be tudok csempészni valami mást, ami a német olvasó számára ugyanazt kifejezi. Minden fordítás ferdítés, fogalmazta meg Kosztolányi szellemesen.
És persze az irodalom általában rengeteg utalással dolgozik. Vegyünk például egy ártatlan számot: 56. Egy magyar olvasó számára képek, sorsok végtelen sorát jeleníti meg. Egy a német olvasó nem érti, magyarázat nélkül ez neki nem jelent semmit.
Egyre inkább kezdünk rádöbbenni a néhai vasfüggöny mindkét oldalán, hogy mennyire eltávolított egymástól, mennyire másként alakult az életünk. Meg kell tanulnunk egymás nyelvét, felfedezni egymás világát. A kortárs magyar irodalom rengeteget tett már ezért.
 
Mik a jövőbeni elképzeléseid, mivel fogsz foglalkozni, milyen könyveken dolgozol majd a következő időszakban?


Most arra szeretnék végre koncentrálni, amit évek óta halasztgatok: kibogozni és leírni a saját családom történeteit. A többi meg majd kiderül.
 
Interjú: Izsó Zita