Juhász Anna, Juhász Ferenc kétszeres Kossuth-díjas költő lánya 2010-ben indította el a Hadik Kávéházban a Hadik Irodalmi Szalont. Később a Centrál művészeti vezetője, és a New York Művész Páholy vezetője lett, de sok más helyre is szervez irodalmi rendezvényeket. Irodalomról, művészetekről és a számára nagyon meghatározó neveltetéséről beszélgettünk, valamint arról, hogy hogyan tudta megtalálni a saját útját.

Juhász Ferenc lányaként nagyon különleges gyerekkorod lehetett.

Pont egy éve halt meg édesapám, de nem tudok róla múlt időben beszélni, mert a gyerekkor ugyan elmúlt, de az ő személye folyamatosan jelen van az életemben. Ötvenkét éves volt, amikor megszülettem, akkoriban ezt úgy mondták, hogy késői gyerek voltam, volt köztünk két generáció különbség. Ezáltal viszont még gazdagabb élettapasztalatot tudott átadni a nővéremnek és nekem, ami nagyon meghatározó volt mindkettőnknek. Egyszerre volt mindig költő és apa, megmutatta, hogy a különböző művészeti ágak és a tudomány egy tőről fakadnak, minden összetartozik. Nem csak írók jártak hozzánk, hanem más művészek és tudósok is, olyan nagyságok, mint például Petrovics Emil, Konok Tamás, Marx György vagy Csányi Vilmos, így már kicsi gyerekként bevonódtunk egy nagyon izgalmas szellemi közegbe. Ez persze felelősséggel is járt, hiszen Juhász Ferenc lányának lenni státusz volt. Amikor például vendégség volt nálunk, a nővéremmel, Eszterrel felöltöztünk az egyforma ünneplő ruhánkba, és elszavaltunk, elénekeltünk a vendégeknek, amit az iskolában tanultunk. De ezt a legnagyobb örömmel tettük, és természetes volt számunkra, hogy a szüleink társaságába tartozó művészekkel, tudósokkal barátkozunk. Én gyerekként velük leveleztem, nekik mondtam el a kamaszkori problémáimat. Számomra akkoriban inkább az volt a furcsa, ha velem egyidős fiatalok vettek körül. Később persze az az időszak is eljött az életemben. 

Ezzel a rendkívül pulzáló felnőttvilággal a hátad mögött akkoriban kilógtál kicsit a kortársaid közül?

Valóban megszoktam egyfajta másban való otthonosságot. A gimnáziumban nem voltam tagja csoportoknak, klikkeknek, mint a többiek. A mai napig jellemző rám, hogy jobb szeretek egy-egy emberrel, baráttal vagy barátnővel meghitten együtt lenni, mint mondjuk egy nagy társaságban szórakozni. Ennek ellenére a munkám során egy-egy este négy-ötszáz ember előtt kell beszélnem, ebből a szempontból tehát mégis társasági ember vagyok. Pont ez az a jó értelemben vett több arcúság és rugalmasság, amire édesapám is tanított. Ezenkívül, mivel egy idősebb ember mellett nőttem fel, ennek a korosztálynak a tisztelete a mai napig fontos nekem. Az irodalmi szalonunk törzsvendégeivel például nagyon szoros a kapcsolat. Sok idős van köztük, és ez számomra kifejezetten megtisztelő. Pont a napokban történt egy haláleset, egy nagyon kedves törzsvendégünk párja elment, és meg is sirattuk a kolléganőmmel, mert közel állt hozzák. A korosabb embereken sajnos sokan szeretnek átnézni, és mindenki csak a fiatalokra koncentrál, mert bennük van a jövő. Én máshogy nőttem fel, nekem nagyon fontos, hogy mindenkinek ünnep legyen eljönni egy irodalmi rendezvényre. Örömmel segítek abban, hogy az idősebb korosztály életében is helye legyen a művészeteknek. Ez az én munkámhoz kifejezetten hozzátartozik.  

Egy idő után ki kellett lépned egy kicsit ebből az inspiráló közegből, hogy a saját lábadra állhass. Hogyan sikerült megtalálnod a saját utad és hivatásod?

Ehhez el kellett egy kicsit távolodnom. Meg kellett értenem, hogy egy ilyen nagy ember mellett, mint édesapám, nekem mi lehet a szerepem. Azt mindig éreztem, hogy nem leszek mondjuk matematikus vagy táncművész, mert engem is az irodalom érdekel, ugyanakkor egyértelmű volt, hogy nem vagyok versalkotó ember, tehát ilyen értelemben nem leszek az utódja. Az egyetem után aztán nyertem egy ösztöndíjat Olaszországba, és ott sok minden megváltozott bennem. Egészen addig sokkal szemérmesebb voltam, nem mertem volna mondjuk kiállni egy színpadra. De amikor egy idegen országban, idegen nyelven kellett helytállnom, félre kellett tennem a szégyenlősséget, mert mondjuk nem tudtam volna kenyeret venni, ha nem mertem volna elmondani, mit szeretnék. Olaszországban megtanultam egy picit kinyitni magamat, amihez az is hozzájárult, hogy ott a nőket rendszeresen megdicsérik. Mindennaposak voltak az ilyen visszajelzések, amik növelték az önbizalmamat.
Az is segített, hogy a szakdolgozatomat a kinti emigráció csoportjairól írtam. Például Szőnyi Zsuzsa néniről, Szőnyi István lányáról, akinek a lakásában működő rendszeres találkozókat Triznya kocsmának hívták. Ez az „otthon” Róma szívében hasonlított arra, amit a budai lakásunkban megismertem, megszoktam. Más volt az indíttatás, mert ott az emigrációban élők összefogása volt a cél, de Pilinszkytől Weöres Sándoron át a Sebő együttesig mindenki elment a Triznya kocsmába, aki éppen Rómában járt. Engem pedig egyre jobban kezdett érdekelni, mit lehet a kulcs, hogyan működik a kultúra egyfajta összekötő kapocsként.

Ez a tapasztalat inspirált, amikor elkezdted szervezni az irodalmi rendezvényeket?

Amikor Rómából hazatértem, kezdett összeállni a kép. Én nem vagyok riporter, mégis gyerekkorom óta beszélgetek, ráadásul folyamatosan helyt kellett állom nagy nevű emberek előtt. Mindig is nagyon kíváncsi voltam a világukra. Rómából hazatérve azon kezdtem el gondolkodni, hogy a lakásunkban és a Triznya-kocsmában látottak alapján hogy lehet ezeket a meghitt beszélgetéseket nagy közönség előtt reprezentálni, úgy, hogy a résztvevők és a nézők is otthonosan érezzék magukat. Emlékszem, hogy remegtem az első este előtt, de ott ültek a közönség soraiban a szüleim, a barátaim, így bele mertem vágni. Azt gondolom, ez volt életem legjobb döntése. Nagyon szeretem ezt csinálni, éjjel-nappal irodalmi rendezvényeket szervezek, most már sok helyen. Úgy gondolom, ezzel nagyon sokat tudunk adni a közönségnek. Engem számtalan helyzeten átsegítettek már az olvasmányaim, azok a válaszok, amiket egy-egy író a szereplői szájába adott. Nagyon sokat hozzátesznek az életemhez azok a barátságok, amiket fiktív módon kötöttem Anna Kareninával, Bovarynéval, vagy a valóságban Bartis Attilával és Grecsó Krisztiánnal. Szeretném másokkal is megosztani ezeket az élményeket, mert nem mindenki olyan szerencsés, hogy az a munkája, hogy olvasson vagy irodalmi esteket szervezzen.

Az irodalmi rendezvények szervezése mellett a fogyatékkal élő, állami gondozott gyermekeket és felnőtteket támogató Seedling Trusttal is van egy nagyon fontos, hosszú távú együttműködésed.

Egy könyvbemutatón ismertem meg Snow Andreát, aki jótékonysági futással is foglalkozik. Andrea egy nagyon elhivatott nő. Az első kötetének megjelenése után kezdtünk rendszeresebben találkozni, majd idővel felvitt a Rege utcai intézetbe, ahol a betegséggel élő kisebb és nagyobb gyermekek élnek. Nagyon megrázott, amit ott láttam, az intézetben olyan emberek vannak, akik alig tudnak kommunikálni, nemhogy beszéddel, de gesztikulációval sem. Andrea rajtuk próbál segíteni, az ő életüket szeretné megkönnyíteni. Én a magam módján ehhez próbáltam hozzájárulni irodalommal vagy akár egy teljesen egyszerű Mikulás programmal.

Mindig is volt benned egy fajta ilyen nyitottság, vágy a segítségnyújtásra?

Én a saját irodalmi munkámat is egyfajta segítségnyújtásnak látom. Számomra mindegyik irodalmi rendezvény lelki folyamat. Belehelyezkedem az adott író életébe, tartom a kapcsolatot a közönséggel, aggódom, hogy mindenki eljöjjön és jól érezze magát. Az Andreával való találkozás jó időpontban jött, és egy új világot nyitott ki számomra. És igazából nem is csak az számít, hogy mi mit adunk Andreával, hanem hogy nekünk mit tanítanak ezek a gyerekek. Mert én is tudom magam sajnálni a problémáim miatt, és ez nagyon emberi, nincs is vele semmi gond. De azért erőt kell vennünk magunkon, és meg kell próbálnunk arra koncentrálni, ami jó. Nekem eddig minden úgy történt az életemben, hogy ha észrevettem valami pozitívat, örültem neki és hálás voltam érte, akkor mindez bevonzotta a következő jót, és így nyílt ki előttem a világ. Ha a rossz dolgokra, a hiányokra figyeltem volna, biztos, hogy abba ragadtam volna bele. És amikor egy nagyon beteg gyerek megpróbálja velem felvenni a szemkontaktust, és nem sikerül neki, de azért nem adja fel, én pedig bohóckodom, hogy feloldódjon, ő pedig felnevet, és megszorítja a kezem, amit fél éve nem csinált, akkor azt gondolom, nekünk is meg kell tennünk a magunk minimális erőfeszítéseit. Például, meg kell próbálnunk a jó dolgokra koncentrálni.

Úgy tűnik, nagyon nyitott vagy a világra és arra, hogy mi vesz téged körül.

Azt hiszem, ezt leginkább a neveltetésemnek köszönhetem. Édesapám nagyon kíváncsi ember volt, szeretett mindent megismerni és elolvasni. Nem csak az irodalom érdekelte, hanem a tudomány is. Emlékszem, anyukám mesélte, hogy még mielőtt megismerkedett volna apukámmal, megnézett róla egy portréfilmet a tévében, és ugyanazokat az anatómiai és belgyógyászati könyveket látta a polcán, amikből ő tanult az egyetemen. Azt mondta, már akkor biztos volt benne, hogy ez az ő embere, de még kellett pár év, hogy megismerkedjenek. Akkor viszont szerelem volt az első látásra, és a halál pillanatáig kitartott, több, mint 37 éven át.

Ha jól tudom, hamarosan elkezdtek forgatni egy dokumentumfilmet édesapádról. Milyen más terveid vannak még a következő időszakra nézve?

Igen, idén forgatunk majd egy dokumentumfilmet a szerelmemmel, Csáky Attila producerrel édesapám életéről, és arról, hogy mennyi emberre hatott a művészete. Ezenkívül több hozzá kötődő könyvtervem is van. Elkezdtem egy beszélgetős kötetet még vele együtt, amihez sokat diktafonoztunk. És gondolkodunk egy Juhász Ferenc-Hantai Simon köteten is, ami bemutatná kettőjük különleges barátságát. De ezeken kívül is nagyon sok tervem van, például édesapám életművében is várható egy új könyv, aminek a szerkesztésében szintén részt veszek. Összességében elmondhatom, hogy az irodalmi rendezvények szervezésén kívül más szép feladataim is lesznek, és nagyon nagy várakozással tekintek erre az évre.

Interjú: Izsó Zita