facebook
 
2017. január 31.

Név: Fahidi Éva
Foglalkozás: író (a holokauszt túlélője)
Fotózás helyszíne: Váci utca
Nekem nagyon nagy hajlamom van a boldogságra
Fahidi Éva 92 éves holokauszt-túlélő szenvedélyesen keresi a hétköznapok kisebb-nagyobb örömeit. Az embernek erőt és reményt ad a vele való beszélgetés, mert egyszerűen árad belőle a rendíthetetlen életszeretet. Még ma is szívesen próbál ki új dolgokat: 90 évesen a Tünet Együttes Sóvirág című előadásában életében először lépett fel táncosként a színpadon.
Milyen volt a gyerekkorod?
 
Mindig azt szoktam mondani, mennyire nagyszerű, hogy az ember nem 80 éves élettapasztalattal születik, hanem egy napossal, és csak később szerzi meg hozzá a többit. Gyerekkoromban azt hittem, ez a világ maga a tökély, a legjobb világok legjobbika. Persze mindig az a legjobb, amiben az ember benne van, ahogy Voltaire is megírta a Candide-ban. Én is így gondoltam, csak aztán sajnos nagyon hamar kikerültem belőle. Apámnak hét fiútestvére volt, mindegyikük elvégezte a polgári iskolát, de volt köztük orvos, tanár és bankár is. Apám más gyerekeket korrepetált, így kereste meg a tandíjra valót. Végül a faipari szakmát tanulta ki. Később a szülei kinézték számára édesanyámat, és össze akarták ismertetni vele, de egyik fiatalnak sem tetszett a megszervezett randevú ötlete, és nem akartak elmenni a találkozóra. Erre a két család összefogott, és megszervezték, hogy az egész véletlennek tűnjön, és szembetalálkozzanak az utcán. És akkor hirtelen rettenetesen érdekesek lettek egymásnak. Aztán apám anyám hozományából az egyik fivére közreműködésével alapított egy fatelepet Debrecenben. Nem tudom, hogyan csiszolódhattak végül ennyire össze, mert két nagyon különböző hátterű és világnézetű emberről volt szó. Apám szegény családból származott, anyám pedig leánynevelő intézetben nevelkedett, libériás inasuk és parádés kocsijuk volt. Mindenesetre nagyon szépen neveltek minket a kishúgommal, Gilikével, aki nyolc évvel volt fiatalabb nálam.
 
Mi volt a legfontosabb dolog, amit tanultál tőlük?
 
Én mindent tőlük tanultam. Abból a tizennyolc év öt hónapból éltem le az egész életemet, amit velük töltöttem. Csak akkor ezt még nem lehetett tudni, viszont most már tudom.
 
1944-ben deportáltak titeket.
 

Emlékszem, amikor elkezdtem franciául tanulni, volt egy olyan mondás, hogy az a legsüketebb ember, aki nem akar hallani. Egyszerűen felfoghatatlan számomra a mai napig, hogy micsoda tömegpszichózis uralkodhatott a magyarországi zsidóságon, amikor elhitték, hogy itt nem lesz holokauszt. Pedig ennek voltak már nagyon szomorú előjelei. Még sehol sem volt Hitler, amikor a modern Európában Magyarországon elsőként hoztak zsidótörvényt, a Numerus clausust. Tudnék mesélni számtalan szomorú, ugyanakkor mulatságos történetet a családomból, hogy hogyan lehet nagyon rövid idő alatt több nyelven, például csehül és szlovákul megtanulni, ha a törvény miatt sehova nem vesznek fel, ezért el kell menned Bécsbe, Prágába vagy Brünnbe tanulni. Így járt az egyik nagybátyám. És mire eljutottunk 1941-ig, született három további zsidótörvény, és a harmadik szerint a vegyes házasság fajgyalázásnak számított. És még mindig nem voltak itt a németek, még mindig volt három év a megszállásig. Milyen lehetett az a Magyarország, ahol sorra hozták ezeket a törvényeket? És akkor még mindig el lehetett volna menni, de a többség itt maradt.

Amikor el kellett hagyni az otthonotokat, megmondták, hova visznek titeket?
 
Azt hittük, valamilyen munkatáborba megyünk. Először a debreceni gettóba vittek minket, ott két hónapot töltöttünk, egy negyven négyzetméteres helyiségben laktunk tízen. A végső pillanatig reméltük, hogy onnan majd dolgozni visznek. A gettó talán a nőknek volt a legelviselhetőbb, mert ők tudtak mit csinálni. Apám viszont rettenetesen szenvedett a tétlenségtől és a bezártságtól. Korábban minden szabadidejét azzal töltötte, hogy a ház mögötti kiskertet rendezgette. Aztán elérkezett a nap, amikor belöktek minket is a vagonokba. Nyár volt, rekkenő hőség, és nyolcvanan voltunk összezárva egy vödör vízzel és egy küblivel, amit a három napos út alatt egyszer ürítettek. Aztán amikor megérkeztünk, nagyon gyorsan szétválasztották a nőket és a férfiakat. A vonatúton kívül ez az a dolog, amit biztos, hogy minden auschwitzi túlélőbe örökre bevésődött: a szelektálás. Az emberek olyan gyorsan szakadtak el a családjuk többi tagjától, hogy szinte észre sem vették. Mindössze egy intés, hogy ki hova álljon. Ennyi történt. Arra sem emlékszem, mi volt az utolsó szó, amit a szüleimmel váltottam. Egyedül maradtam.
 
Hogyan tudtad meg, mi történt a szüleiddel?
 
Amikor kiszálltunk a vagonból, azt mondták nekünk, nem kell cirkuszolni, menjen mindenki oda, ahova küldik, a családokat rövid idő múlva újra egyesítik. Aztán eltelt egy nap, eltelt kettő, és még mindig nem volt ott az anyánk és az apánk. És nem tudtuk kitől megkérdezni, hol lehetnek. Nem volt velünk más, csak a kápó, egy fogoly, akit bizonyos előnyökért cserébe megbíztak az irányításunkkal. A mi kápónk egy velem egyidős, tizennyolc éves szlovák kislány volt, úgy hívták, hogy Susánka. Megkérdeztük tőle, hol vannak a szüleink. Ő a kéményre mutatott, és azt mondta, hát ott vannak a füstben. Mi persze nem hittük el, és megkérdeztük Susánkát, miért gyűlöl minket ennyire, hogy ilyeneket mond nekünk. És erre azt mondta, ő ugyanolyan fogoly, mint mi, csakhogy már két éve itt van. És hogyne utálna minket, amikor nekünk tegnap még volt otthonunk, iskolába jártunk meg színházba, és volt anyánk meg apánk. Ő meg már akkor is itt volt. Mi továbbra sem hittünk neki, pedig kellett volna. De ki hiszi el, ha azt mondják neki, ott van az anyád, az apád és a kistestvéred a füstben? Nem lehet azt elhinni.
 
Hat hetet töltöttél Auschwitz-Birkenauban, majd átszállítottak Allendorfba.

A kényszermunka során 50 kilós bombákat kellett készítenünk, amiket egy nap alatt közel nyolcszázszor emeltünk meg. Hatalmas szerencsém volt, mert azok között a körülmények között, ahogy én éltem, kilenc hónapig lehetett életben maradni. És mi a nyolcadik hónapban felszabadultunk. A végére már csak negyven kilót nyomtam. Aztán amikor hazajöttem, kiderült, hogy teljesen egyedül maradtam. A holokauszt során a családomból negyvenkilencen haltak meg.  Abból a tízből. akikkel együtt mentünk ki ugyanabban a vagonban, ketten maradtunk életben. A másik túlélő egy orvos rokonom volt, aki éldegélt még egy kicsit, miután hazajöttünk, aztán öngyilkos lett, mert nem tudott élni az emlékeivel.
 
Neked mi adott erőt, hogyan tudtad újjáépíteni az életed?
 
Az anyai nagybátyám Érsekújváron maga köré gyűjtötte a család életben maradt tagjait. Én gyakorlatilag két évig feküdtem, fel sem keltem az ágyból, mert nem tudtam, minek éljek. A holokauszt-túlélők többségének élete végéig borzalmas lelkiismeret-furdalása van, hiszen a táborba érkezők emberek kétharmadát rögtön megfojtották gázzal, és utólag semmilyen magyarázat nincs arra, hogy miért pont én maradtam életben. Különösen akkor nehéz ezt feldolgozni, ha az ember mellett ott volt a nála mindössze nyolc évvel idősebb, huszonhat éves unokatestvére, és a harminckilenc éves édesanyja. Mindketten egészségesek, munkaképesek voltak. Életben maradhattak volna.
 
Hogyan tudtál kijutni ebből két évig tartó depresszív állapotból?
 
Úgy, hogy elhatároztam, az életet választom. Hiszen az élet mégiscsak gyönyörű. Aztán 1947-ben visszamentem Debrecenbe, és egy hét alatt férjhez mentem. A férjemet viszont ezután egy koncepciós perben halálos gyorsasággal börtönbe zárták, és nem engedték ki három évig. Én ezalatt deklasszált elem lettem, nem kaptam rendes munkát, építőipari segédmunkás lettem Dunapentelén, ahol a volt Sztálinvárost kellett felépíteni. De abból is kimásztam, mert mindenből ki lehet mászni. Aztán negyvennyolc évet húztam le a külkereskedelemben, ami már egy sokkal kellemesebb időszak volt, mert abban a rendszerben az volt az egyetlen olyan foglalkozás, amivel az ember utazhatott, tehát lehetett halvány gőze arról, mi van a világban.
 
Mennyi idő után sikerült szembenézned a tragédiával, amit átéltél, mikor tudtál először beszélni róla?

 
59 év után. Az okos pszichológusok mindig azt mondják, az ember egy bizonyos folyamat eredményeképp ki tud gyógyulni a traumáiból. Nekem más a tapasztalatom. Annak a pszichológusnak, aki ezt kitalálta, sosem volt igazi traumája. Mert akkor tudná, hogy az ember nem szabadul meg a traumáitól, csak megtanul együtt élni velük. Ez nekem 59 évig tartott. Addig nem tudtam róla sem írni, sem beszélni, még a családtagjaimnak sem. Közben Allendorfban, ahol a kényszermunkát végeztünk, nyitottak egy kis múzeumot a hátrahagyott tárgyainkból. Annak a múzeumnak az igazgatója mindig kért engem, hogy írjam meg nekik, mire emlékszem. Végül készítettem neki egy kis füzetet, gondoltam, jó lesz a múzeumnak. Nagy megdöbbenésemre kiadták könyv alakban, és nagyon nagy sikere lett. Magyarul már a harmadik kiadás jelent meg belőle, németül pedig a második. Ez a könyv A dolgok lelke. Jelenleg a szocializmusról írok egy új könyvet, ami szintén nagyon nyomasztó időszak volt. Szerencsére azt is túléltem.
 
Németországban és Magyarországon is folyamatosan tartasz előadásokat a holokausztról. Szerinted hogyan lehet érthetővé tenni a fiatalabb generációk számára a borzalmakat, hogyan lehet előmozdítani a múltfeldolgozást?
 
Szerintem minden rettenetesen nyomasztó, amit az ember nem beszél ki. Érdemes összehasonlítani a jelenlegi magyarországi helyzetet azzal, ami Németországban történt. Mert Németországban a háború utáni második generáció megcsinálta azt a bizonyos szembenézést. Mindig voltak olyan történelmi pillanatok Magyarországon is, amikor szembe lehetett volna nézni, és mi mégsem tettük meg, még most sem. Úgy kell a történelemről beszélni, ahogy történt. Néha az igazság tűnik a világon a legsokszínűbb dolognak, mert ha innen nézem, olyan, ha onnan, akkor meg amolyan, de be kell látni, hogy valódi igazság mégiscsak egy van, és azt az egyet ki kell mondani, akármilyen kínos is.
Ezzel kapcsolatban elmesélek egy történetet. Egy Pest környéki településen rendeztek egy kiállítást a holokauszt hetvenedik évfordulója alkalmából. A helyiek is igyekeztek előszedni minden dokumentumot, ami használható lehetett. Egy asszony, akinek a fia főhadnagy volt a fronton, hozott egy köteg levelet. Gyanútlanul elkezdték átnézni, és akkor egyszer csak olvassák, hogy az egyik levélben az van írva, édesanyám, tegnap agyonlőttem húsz zsidót. És ez csak úgy véletlenül előkerült. Merthogy ilyen a történelem. De azért mégiscsak ki kellene mondani. Mert amíg nem mondjuk ki, addig rettenetesen nyomaszt. Borzalmas azt mondani, hogy az én fiam akkor mit tett a fronton. És azt is rettenetes kimondani, hogy az én nagyapám mondjuk csendőrőrmester volt. A MÁV-nál vissza lehet keresni azoknak a vagonoknak a számát, amikben a zsidókat deportálták. Lehet, hogy még azt is meg lehet keresni, ki volt akkor a szolgálatban lévő csendőr. És persze, rettenetes kimondani. De azért a fiatalabb generáció számára végül mégiscsak nagy megkönnyebbülés. Ez az, ami Németországban már megtörtént.
 
A 90. születésnapodat azzal ünnepelted, hogy táncolni kezdtél: a Tünet Együttes Sóvirág című előadásában egy fiatal táncosnővel, Cuhorka Emesével lépsz fel. Ez a darab is segíthet a múltfeldolgozásban?
 
Igen. Az előadás egyik célja körüljárni, hogy hogyan lehet közvetíteni az élettapasztalatot a generációk között. Mert a béke itt most szerencsére természetes állapotnak tűnik, de nem árt tudni, hogy mindez lehetne másmilyen is. 1945. május 8-án ugyanis csak itt ért véget a háború, az a helyzet viszont, amiről a Sóvirágban beszélek, állandósult a világban, mert az elmúlt 72 évben valahol mindig voltak összecsapások. És én már tudom, milyen azoknak a szerencsétleneknek, akik ki vannak téve ennek, mert átéltem. És kötelességünk beszélni arról, hogy mi folyik a világban, mert akkor talán lehet tenni valamit azért, hogy béke legyen.
 
Miért pont Sóvirág lett az előadás címe?
 
A nagyapám tanyája körüli területeken, ahol a gyerekkorom legszebb nyarait töltöttem, még a háború előtt rengeteg sóvirág nőtt. Ez egy gyönyörű, pici, lila kis növény, és rettentően fanyar az illata. A békeidőre és a gyerekkoromra emlékeztet, emiatt lett ez a darabunk címe. Ezzel kapcsolatban van egy érdekes történetem. Már az előadás bemutatása után, amikor utoljára Birkenauban jártam, bementem megnézni a helyreállított barakkokat. És ahogy ott fényképeztem, nézelődtem, egyszercsak az egyik barakk mellett észrevettem egy kis babérkoszorút piros-fehér-zöld szalaggal. Az volt ráírva, hogy Farád, és hogy Isten áldd meg a magyart, egy d-vel. És nem akartam elhinni, amit láttam: ott volt mellette egy csokor sóvirág.
 
A deportálásod és a kényszermunka során az emberi gonoszság kivételesen borzalmas formáit tapasztaltad meg. Hogyan tudtál később mégis nyitott lenni, és megbízni az emberekben?
 
Én mindennek ellenére, még mindig nagyon bízom az emberekben. Engem még most is be lehet csapni, mert mindenkihez bizalommal fordulok. A gyerekeim ki is nevetnek ezért. Én azt hiszem, az emberek többsége mégiscsak jó. Mert akármilyen sok borzalmat éltem is át, mindig volt legalább egyvalaki, aki kiállt mellettem. Például azok a foglyok, akikkel együtt voltunk Allendorfban. Mindannyian visszajöttünk, és később is kapcsolatban maradtunk, rendszeresen találkoztunk. Ma már sajnos egyikük sem él.
 
Mindazok után, amiket átéltél, boldog tudtál lenni az életben?
 

Én szünet nélkül boldog voltam. Nekem olyan nagy hajlamom van a boldogságra, hogy el sem tudom mondani. Mindig megtalálom, mitől lehet boldognak lenni, mert mindig van valami. Már az is, hogy élsz, mert nem egy természetes dolog. Ez az, amit örökre megtanultam. Hogy nagyon kell értékelni.

Interjú: Izsó Zita