facebook
 
2017. január 17.

Név: Terék Anna
Foglalkozás: iskolapszichológus (Wesley Kincsei Általános Iskola), költő, drámaíró
Fotózás helyszíne: Keleti pályaudvar
Mind kapcsolódunk egymáshoz
Terék Anna fiatal költő és drámaíró, aki emellett iskolapszichológusként dolgozik egy sajátos nevelési igényű gyermekeket fogadó általános iskolában. Topolyán született, Szabadkán járt gimnáziumba, de az egyetemet Budapesten végezte el, és jelenleg is itt él. Amikor a beszélgetést közepén leállt a diktafonom, mert kifogyott az elem, csak nevetett, és rögtön megnyugtatott, hogy nincs gond, majd megoldjuk. Azt mondta, szereti az ilyen váratlan eseményeket, mert kiélezett helyzetekben működik a legjobban az agya. A mentora szerint ez talán a háborús helyzetnek köszönhető, amiben felnőtt. Mindenesetre a sajátos nevelési igényű gyerekekkel végzett munkája során ennek a rugalmasságának sokszor hasznát veszi. Szerencsére a dolog valóban gyorsan megoldódott, és sikerült folytatnunk az interjút: többek között irodalomról, a Vajdaságról és a traumák feldolgozásáról beszélgettünk.
A Vajdaságban születtél. Mikor és hogyan kerültél Budapestre?

Szabadkán jártam gimnáziumba, és filmrendező szerettem volna lenni, de akkor az egyetemen nem indult ez a szak, ezért jó ötletnek tűnt Magyarországra jönni nulladikra. Ennek az a lényege, hogy egy év alatt felkészítik a határon túl vagy szórványban élő magyarokat az itteni emelt szintű érettségire, amivel felvételt nyerhetnek egy magyar egyetemre, amihez ösztöndíjat is kaphatnak. A képzésen részt vett egy csomó dél-amerikai magyar, de sokan jöttek Németországból, Svédországból vagy Franciaországból is. Valamilyen csereprogram keretében sok ázsiai, illetve jemeni, szír és palesztin diák is járt erre a nulladik évre, elképesztően jó volt a hangulat. És sokan meglepően hamar megtanultak magyarul. A palesztinok ebből a szempontból félelmetesek voltak: január környékéig csak angolul beszéltek, január végére megszólaltak magyarul, és áprilisban már szóvicceket gyártottak. Ránk meg persze mindenki irigykedett, mert nem értették, hogy lehet az, hogy Szerbiából jövünk, és mégis tudunk magyarul. És akkor el kellett magyarázni, hogy ez azért van, mert ott is élnek magyarok. A képzésen sok horvát barátot szereztem, és ez adott némi otthonosság érzetet. Az az igazság, hogy én ennek köszönhetően, itt Budapesten tanultam meg rendesen szerbül és horvátul. Érdekes volt, hogy aztán hazamentem, és mindenki csodálkozott, hogy itt van egy magyar lány Szabadkán, miért erőlteti a horvát dialektust. (nevet)

Most már hosszú ideje Budapesten élsz. Az otthonodnak érzed ezt a várost?

Igen. Azt hiszem, ez akkor tudatosult bennem, amikor apukám meghalt, és valahogy sehogy se tudtam sírni. Magam sem tudom, hogy mi miatt, de feljöttem Budapestre, és akkor kezdett helyére kerülni minden, amikor már az úgymond saját utcáimon sétáltam a megszokott környezetemben, és akkor döbbentem rá, hogy én inkább itt vagyok otthon. Persze most sem találom teljesen mértékben a helyemet, de ezt most már kicsit fel is adtam, mert szerintem sehol sem fogom.

Hogy érted ezt, hogy nem találod a helyed?

Nem idegenségről beszélek, de valahogy más a hangulat itt, mint a Vajdaságban. Ott könnyebben lehet barátkozni. Valahogy egyszerűbb kapcsolatokat teremteni, és nem csak a kifejezésbeli eltérések vagy a kommunikációs stílus miatt, hanem egyszerűen más az emberek nyitottsága. Én a mai napig itt Pesten is sokkal több vajdaságival, erdélyivel vagy felvidéki magyarral barátkozom, mint magyarországival. Könnyebben nyitunk a másik felé, bár a szerbekhez képest még mi is nagyon zárkózottak vagyunk, és sokszor csodálkoznak is rajtunk, hogy jaj, ezek a komplikált magyarok. Pesten nem is zárkózottságot, inkább valami távolságtartást érzek, lassabban oldódnak fel a határok, lassabban engedi be az egyik ember a másikat a privát szférájába, hogy össze tudjanak barátkozni.

Szabadka milyen Budapesthez viszonyítva?

Egy falu. Nem is falu, inkább tanya. Nagyon pici, nagyon provinciális. Az ember tud ott is szórakozni és jó emberekkel együtt lenni, és megvan a maga szépsége, de számomra kicsit lassú és szomorú város. Az egész Vajdaságra jellemző egy kis letargia, egy kis depresszió. Van valami a levegőben, amitől az emberek egy kicsit szomorkásabbak. Persze nem sírunk mi egész nap, de hajlamosabbak vagyunk elkeseredni, sajnálni magunkat, sajnálni egymást. És azt hiszem, hogy sokkal könnyebben elmegy a kedvünk a dolgoktól, hamarabb feladjuk.

Ez rád is jellemző?

Igen, meg vagyok én is áldva ezzel.

Hogyan döntötted el, hogy a nulladik év után pszichológus leszel?

Az érdekelt a leginkább az összes választható szak közül. Akkor már írtam, de magyar szakra valamiért nem szerettem volna menni. Sokkal jobban vonzott az emberi viselkedés tanulmányozása és a különböző problémák megoldása. Meg hát ugye mindenki azt mondja, pszichológusnak akkor megy az ember, ha saját magának is van valami problémája. Szerintem ez megállja a helyét, mert nekem is voltak megoldatlan ügyeim, talán ez terelt a pszichológia felé. De ez kell is, mert ha az ember meg tudja oldani a saját problémáit, akkor sokkal jobban bele tud illeszkedni a másik ember nehéz helyzetébe, hatékonyabban tud segíteni neki.

Mivel szerettél volna foglalkozni az egyetem elvégzése után?

Bármivel, csak iskolapszichológiával nem. Úgy voltam vele, hogy a gyerekek fel fognak falni. De nem volt konkrét tervem. Aztán mégiscsak iskolapszichológus lett belőlem.

Az előzetes várakozásaidhoz képest pozitívan csalódtál?

Abszolút. Nem falnak fel a diákok, sőt, nagyon jól szót tudunk érteni egymással. Hozzánk csak problémás gyerekek járnak, akiknek tanulási nehézségeik vannak, sajátos nevelési igényűek, például autizmussal küzdenek vagy hiperaktívak. És nagyon jó látni, hogy működik, amit csinálok, és tudok segíteni nekik. Például volt egy diák, akinek a kudarctűrését ki lehetett tolni azzal, hogy társasjátékoztunk. Egy idő után észrevettem, hogy a kisfiú nem őrjöng, hogy ha nem ő nyer. Elkezdte élvezni a játékot. És akkor már tudott csoportban is játszatni, és az anyukája is jelezte, hogy ez tényleg működik, és a kisfiúnak azóta már nincsenek hisztis kirohanásai, ha valami nincs úgy, ahogy ő szeretné. Vagy például volt egy másik diákom, aki olyan szegényes mimikával rendelkezett, hogy nem tudott mosolyogni. Nagyon szorongott, nagyon zárkózott volt, rettegett a kötődéstől. És egy év elteltével már látom, mennyire kapaszkodik a tanítónőjébe, mennyivel oldottabb a helyzete. Az akkori megküzdési stratégiái nagyon fejletlenek voltak, lefeküdt a földre és halottnak tetette magát, hogy ha valamilyen konfliktusba került. Most már meg tudja beszélni a dolgot, sőt, ő szedi szét a többieket, ha verekednek. Már képes mosolyogni is. Régen csak nekidőlt az embernek, hogy ha ki akarta fejezni, hogy ragaszkodik hozzá, most pedig már képes ölelni. Nagyon szép ez, olyan, mint amikor látsz egy virágot kibontakozni.

Mi a legjobb módszer arra, hogy megoldódjanak ezeknek a gyerekeknek a problémái?

Mindennek az alapja az, hogy elfogadó környezetet biztosítsunk nekik. Az működik a gyerekeknél a legjobban, ha elfogadjuk, hogy ők ilyenek, és nem problémaként állítjuk be az állapotukat, hanem egy helyzetnek, amiből ki kell indulni. Ezután megtanítjuk őket arra, hogy olyan módon tudják levezetni a feszültséget, hogy az a társadalom számára elfogadott legyen. Több pedagógus nehezen érti meg, hogy nálam miért káromkodhatnak a gyerekek. Pedig ez is egyfajta feszültségoldás. Nálam ezt megtehetik, és próbálom őket arra tanítani, hogy vannak helyzetek, amikor lehet káromkodni, a felnőttek is káromkodnak. És ettől mindig nagyon megnyugodnak, és megkérdezik, Anna néni, te is káromkodsz? Én pedig elmondom, hogy persze, csak nem az igazgató bácsi előtt. Vagy nem akárhol. Mert nem lehet akárhol káromkodni. És akkor felszabadulnak, és kezdik megtanulni, hogy bizonyos helyzetben nem mondom ki a csúnya szavakat, bár kimondanám. Vagy megpróbálom őket átvezetni arra, hogy mondjuk ne köcsögnek nevezzék egymást, ha mérgesek, hanem mondják például azt helyette, hogy menyét. Nem mindig működik, de legalább elgondolkodnak rajta.

Amellett, hogy pszichológus vagy, verseket és színdarabokat írsz. Az egyik tevékenységed hogyan kapcsolódik a másikhoz?

Én nagyon sokáig azt hittem, hogy ez a kettő nincs összefüggésben, de már rájöttem, hogy valami kapcsolat mégis van. Leginkább drámaírás közben tud a segítségemre lenni a pszichológia, hogy konzisztens legyen egy személyiség, akit meg akarok építeni. De ha az ember nagyon sokat foglalkozik viselkedéssel, akkor egy idő után beleszokik, és mindez ösztönszerűvé válik. Én már a karakterépítés során is csak arra figyelek, hogy emberhű legyen az, akit ábrázolni próbálok.

Megjelenés előtt álló kötetedben különböző női sorsokon keresztül a délszláv háború témája is megjelenik. Te hogyan élted meg ezt a helyzetet gyerekkorodban?

Nálunk otthon nem lőttek, messze volt az összes harctér. A környezetet sem érzékeltem félelemmel telinek, mert a szüleim meg tudtak védeni minket ettől. Ha együtt voltunk, mindig nagyon nyugodtak voltak. Lehet, hogy furcsán hangzik, de visszatekintve nekem inkább játékosnak tűnik az egész. Amikor eljöttem Magyarországra, akkor döbbentem rá, hogy ami nekem normális, az itt abszurdnak számít. Amíg nem kerültem át egy másik társadalmi közegbe, addig nekem szinte viccesnek tűnt, hogy nincs áram, nincs víz, nincs étel és kínlódunk, mert mindez valahogy a normalitásba csúszott át.
Én egyébként a mai napig küzdök azzal, hogy mi az, ami megtörténhet, és mi az, ami nem, vagyis hol van a realitás határa, mi a valószínűsége annak, hogy egy dolog bekövetkezik. Amikor már nagyobb voltam, és olvastam a különböző háborúkról, akkor szabadult el bennem a pokol, hogy bármikor megtörténhet bármi, és nincs, ami megvédjen. Mert mit élhettem volna át, ha Vukovárra, Szentlászlóra vagy éppen Szarajevóba születek? Utólag kezdtem el félni attól, hogy ha velük ez megtörténhetett, és nem védte meg őket senki, akkor én is bármikor átélhetek hasonlót. Szerintem ezzel mindannyian küzdünk, akik az akkori Jugoszláviában éltünk. Úgy érezzük, hogy van esély rá, hogy ez újra megtörténjen. Mert én egy idő után elvesztem abban, hogy pontosan mi az, ami előidéz egy háborút, és mi okozza a békét. Kiszámíthatatlannak tűnik a világ, és nem mindig tudjuk befolyásolni, hogy biztonságban éljünk.
És itt Magyarországon jöttem rá arra is, hogy nekünk mennyire mások a sztenderdjeink. Ahogy egy barátom mondta: mi abban gondolkodunk, hogy majd bombáznak és molotov koktélokat kell gyártanunk, miközben egy nyugati ember ezen teljesen megütközik. Miért bombáznának, vagy miért kellene bárkit is megtámadni molotov koktéllal? Vagy miért gondolkodnánk védekező álláspontokban? Egyszerűen mások az alapjaink, ami nem jobb vagy rosszabb, nem felkészültebb vagy felkészületlenebb, csak más.

Ezek az élmények hogyan jelennek meg a könyvben?

A kötetben öt halott nő életét és poklát próbáltam megírni. Szerepel benne többek között egy asszony, aki elveszti a fiát a háborúban, illetve egy bosnyák kislány, akit fiatalon megölnek. Engem nagyon érdekelt, hogy hol kezdődik a pokol, mikor hal meg egy ember, lehet-e élőhalottként élni, és az élet tud-e pokollá válni, mert szerintem igen. És nem csak egy háború lehet pokol, de egy rossz házasság vagy egy halálos betegség is.

Miért pont ezt az öt női sorsot választottad?

Nem tudom, valahogy megindult az egész. Kezdtem attól félni, hogy meg fogok bolondulni, mert jöttek ezek a történetek valahonnan, és nagyon bizonytalannak éreztem, hogy hol kezdődök én, és hol végződnek ezek a karakterek. Később rájöttem, hogy valahol mind az öt nő én vagyok.

Milyen érzés volt szembesülni ezzel?

Megnyugtató, mert volt egy olyan érzésem, hogy valahol mind kapcsolódunk egymáshoz, az összes ember, nem vagyunk egyedül egy adott helyzetben.

Vajdasági szerzőként nem jelent gondot, hogy Budapesten élsz, és ezáltal nem veszel részt aktívan az ottani irodalmi életben?

Az az igazság, hogy én otthon sem járok több irodalmi rendezvényre, mint itt. Van egy-két író barátom, de nem vagyok a tagja különböző köröknek. Igazából a Vajdaságban van egyfajta önműködése a verseimnek, amihez már nem sok közöm van. A középiskolás versmondó versenyeken például rendszeresen szokták a verseimet szavalni, és a múltkor viccelődtek is néhányan azzal, hogy remélik, a kötetem még a következő verseny előtt megjelenik, hogy legyen mit szavalni. Azt hiszem, működnek az írásaim nélkülem is, én oda már nem kellek. Az a legjobb az egészben, amikor útjára engedsz egy verset, elkezdi élni a saját életét, és aztán szinte csodálkozol, hogy belőled jött ki.

Milyen további terveid vannak még a jövőre nézve?

Nem nagyon szoktam tervezni, az élet úgyis szerveződik majd valamerre. Lehet, hogy ez a hozzáállásom a háborús bizonytalanságból fakad. Van, amit nem lehet kontrollálni, és talán jobb is, mert az ember egy csomó jó dologtól megfosztaná magát. Én mindig úgy terveztem, hogy egyetem után hazamegyek és otthon fogok letelepedni, családot alapítani. Aztán amikor haza mentem, úgy éreztem, nem tudok már ugyanoda visszailleszkedni, ahonnan eljöttem. De mai napig nem vetettem el azt, hogy egyszer hazaköltözzek, mert otthon én is másmilyenebb vagyok, és egy csomó minden könnyebb, mert nagyon hasonlítok azokhoz az emberekhez, akik ott élnek. Most már hasonlítok a magyarországi magyarokhoz is, de még mindig van egy kis távolság köztünk. Az ember mindig ott szeretne lenni, ahol éppen nincs. De az időm nagy részében azért örülök annak, hogy itt vagyok, és ezt a munkát végezhetem ebben az iskolában, ahol jelenleg dolgozom. Mindez olyan megelégedettséggel tölt el, amit lehet, hogy otthon nem tudnék megkapni. Nagyon szeretek emberekkel együtt dolgozni, és jó látni, hogy hatásos a munkám, és az embereknek tényleg szükségük van arra, amit csinálok. Nagyon jó érzés, hogy számítanak rám, a tanárok, szülők és gyerekek is bíznak bennem, mert ez ad egy olyan alapállapotot, ami sok mindent feledtetni tud. Számomra ezáltal nyer értelmet minden.

Interjú: Izsó Zita