facebook
 
2016. december 20.

Név: Vanessa Loureiro
Foglalkozás: misszionárius
Fotózás helyszíne: Duna-part
A szeretet a közös nyelvünk
Vanessa Loureiro a Shalom katolikus karizmatikus közösség misszionáriusaként érkezett hét évvel ezelőtt Budapestre. A kezdeti nehézségek ellenre ma már szépen beszél magyarul, és nagyon megszerette Magyarországot. Próbálom persze a problémákról is kérdezni, mert el sem tudom képzelni, milyen lehet megtudni, hogy pár hónap múlva a családodat és egész korábbi életedet ott hagyva el kell menned misszióba a világ másik végére, és Vanessa nem is hallgatja el a nehézségeket, de nem lehet nem észrevenni, hogy közben árad belőle az öröm.

Egy távoli országból, Brazíliából érkeztél Magyarországba. Pontosan melyik városból származol, milyen volt a gyerekkorod?

Rio de Janeiróban születtem. Örökbe fogadott gyerek voltam, nem ismertem az igazi szüleimet. A vér szerinti anyukám, amikor várt engem, háromszor próbált elvetetni. Semmiképp sem akart megtartani. A harmadik hónapban aztán a későbbi nevelőanyukám, aki a szomszédja volt, befogadta magához a házába. Miután megszülettem, az anyukám visszaköltözött velem a saját otthonába. Nem nagyon akart foglalkozni velem, ezért az volt a terve, hogy elköltözik egy másik városba, és ott keres valakit, akinek oda tud adni. Akkor a nevelőanyukám azt mondta neki, hagyjon inkább nála. Így kerültem a családomhoz. Öt éves koromban tudtam meg, hogy örökbe fogadtak. Akkor már mindenképp el kellett mondaniuk, mert iskolába mentem, és kiderült volna, mivel az egész családom nagyon fehér bőrű, kék és zöld szemű, és csak én vagyok fekete. Soha nem éreztem semmilyen különbségtételt, a nevelőszüleimtől és a családomtól rengeteg szeretetet kaptam. Az anyukám mindig azt mondta, hogy szinte jobban szeretett engem, mint a többieket, mert én Isten ajándéka voltam neki.

Az, hogy később misszionárius lettél, mennyire vezethető vissza a gyerekkorodra? Vallásosan neveltek, egyértelmű volt számodra, hogy valami ilyesmivel fogsz foglalkozni, ha felnősz?

Egyáltalán nem. A családom egy francia eredetű spirituális szekta tagja volt, egészen felnőtt koromig én is oda jártam. Húsz éves koromban aztán szakított velem a barátom, és ez nagyon megviselt. Épp akkor tartották a riói karnevált, amin egyébként minden évben részt vettem, de akkor annyira rossz kedvem volt, hogy nem akartam bulizni, inkább otthon maradtam a szüleimmel. Viszont elmentem vásárolni, és a boltban találkoztam egy fiúval, aki elhívott egy katolikus lelkigyakorlatra. Arra gondoltam, a katolikusok jó sokat imádkoznak, és ha elmegyek a lelkigyakorlatra és én is sokat imádkozom, akkor talán visszajön hozzám a barátom. De szerencsére nem jött vissza. (Nevet.) Viszont azon a lelkigyakorlaton találkoztam Istennel. Reggelente kimentünk a kertbe, énekeltünk, imádkoztunk. Én a 138. zsoltárt kaptam, és ahogy olvastam, alig tudtam elhinni, hogy rólam szól az egész. Avilai Szent Teréz mondta, hogy az igazi megtérés nem nagyon dolgokban mutatkozik meg, nem abban, hogy mondjuk egyszerre nagyon sokat imádkozol, vagy mindennap teszel valamit Istenért. Az igazi megtérés az, amikor az életed megváltozik. Velem pontosan ez történt, amikor először hallottam, hogy Isten szeret. Mert azt tudtam, hogy Isten jó, meg hatalmas, de hogy személyesen, egyénenként szeret minket, az nagyon nagy dolog.

Mennyire volt könnyű a változás?

Én úgy éreztem, egészen addig halott ember voltam, és a megtérésem a feltámadás. Teljesen más életem lett. A szüleim viszont azt hitték, megbolondultam. Azért is fogadták nehezen, hogy katolikus lettem, mert édesapám a családom több férfitagjával együtt vezető pozíciót töltött be a szektában. Emiatt három hónapon át reggelenként még jártam velük az alkalmaikra, este pedig elmentem misére. Éreztem, hogy ez nem helyes így, ezért egy idő után nem mentem többet a szektába. Apukám ezt nagyon nehezen dolgozta fel, kilenc hónapig nem beszélt velem.

A szüleid végül el tudták fogadni a döntésedet?

Igen, mert látták, hogy mennyire más ember lettem. Később anyukám is megkeresztelkedett, elsőáldozó lett, és elkezdett járni misére. Ez volt a legnagyobb ajándék, amit kaptam életemben. Szinte csodaként éltem meg, mert nem tudtam, hogy erre készül. A halála előtt még templomi esküvője is volt édesapámmal. Azóta apukám sem jár már a szektába. Misére jár, imádkozik. Még nem hisz benne, de édesanyám miatt megteszi.

Hogyan lettél misszionárius?

A lelkigyakorlat után próbáltam keresni egy imacsoportot magamnak Rióban, minden héten máshova mentem, de egyikben sem éreztem jól magam. Végül eldöntöttem, hogy nem keresek tovább, elmegyek inkább a Copacabanára, úgyis szép idő van. A sógorom vitt le a partra kocsival, de épp volt egy baleset, ami miatt ki kellett szállnom, és gyalog indultam el a víz felé. Útközben megláttam egy szép, nagy kék-fehér színű házat, és eszembe jutott, hogy még a megtérésem előtt jártam már egyszer ott az egyik katolikus barátnőmmel, aki vett ott egy könyvet. Épp kint állt a ház előtt egy fiú, Raffael, és megkérdezte, nincs-e kedvem bejönni az imacsoportra. Azt válaszoltam neki, most megyek a strandra, de jövő héten mindenképp benézek. És így is lett. Maga az imacsoport elsőre kicsit furcsa volt, mert táncoltak, énekeltek, viszont utána a szentmisén rájöttem, hogy itt a helyem, ez az, ami hiányzott nekem. Az ottani atya úgy szokott áldoztatni, hogy a kezedbe adja az oltáriszentséget, majd oda kell menned a segítőjéhez, akinél a kehely van, ugyanis két szín alatt áldoztat. Nem telik el közben sok idő, néhány másodperc csupán, de amíg ott tartottam a kezemben Jézust, egyszerre láttam, mennyire szegény és emberi lett miattam, és hogy tulajdonképp bármit csinálhatnék vele, mert egészen odaadta magát nekem. Elsírtam magam. Az alkalom végén pedig odajött hozzám egy teljesen ismeretlen ember, és megkérdezte, nem érzem-e úgy, hogy van hivatásom. Akkor jelentkeztem a hivatástisztázóra, ami rávezetett arra, hogy belépjek a Shalom közösségbe. Végül az életközösség tagja lettem, bár először a szövetség közösségbe akartam tartozni, mert akkor az embernek lehet családja, munkája, és persze kérheti, hogy küldjék el valahova missziózni, de csak rövidebb időre. Az életközösség ennél jóval szigorúbb, teljes odaadást jelent.

Mi volt a misszionárius léttel járó sok lemondás közül a legnehezebb?

A távollét a családomtól. Máig nagyon hiányoznak nekem. Először Brazíliába, egy távoli városa küldtek misszióba. Édesanyám nehezen viselte, mert a legkisebb gyermekeként rengeteg időt töltöttem vele, mindig mellette voltam. Megbetegedett, depressziós lett. Nagyon nehezen tudott elengedni. Később viszont már büszke volt arra, hogy a lánya misszionárius, és a megtérése is ehhez köthető. Az első évben a szegénység megszokása is nagyon nehéz volt. Nekünk itt a közösségben nincs saját pénzünk. Amikor beköltöztem, hoztam a ruháimat, amiket az anyukám varrt nekem. De volt egy asszony, aki segített nekünk mosni, és nem válogatta szét a színeket, emiatt az összes ruhám tönkrement. Csak az a nadrágom és felsőm maradt, ami épp rajtam volt. Hónapokig nem lett másik ruhám. Ma már azt gondolom, erre akkor nagyon nagy szükségem volt. Mert könnyű elhagyni a szüleimet, a barátaimat, de lemondani önmagamról, az nagyon nehéz. Mindig én irányítottam az életemet, és akkor egy ruhát sem tudtam venni. Pedig riói vagyok, az öltözködés mindig nagyon fontos volt nekem. De akkor kiléptem magamból, és már nem magammal foglalkoztam, hanem az emberekkel. És rájöttem, hogy Szent Ferenc azért volt annyira boldog, mert semmije sem volt, ezért mindig arra kellett várnia, hogy Isten adjon neki valamit valakin keresztül. Így sokkal jobban meg tudta tapasztalni az ő szeretetét. Aztán karácsonykor kaptam egy új ruhát, és persze nagyon örültem neki, de akkor már nem igazán számított, mert már nem volt fontosabb Istennél.

Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy Magyarországra küldenek?

Nagyon sírtam, de nem Magyarország miatt, hanem mert még csak négy éve voltam a közösség tagja, és két éve voltam Fortalezában, egyáltalán nem számítottam arra, hogy ilyen hamar külföldi misszióba küldenek. Ráadásul több imacsoportot is vezettem, és nagyon szerettem az oda járó fiatalokat. Ugyanígy a környékbeli hajléktalanokat és drogfüggőket is, akikkel szintén sokat foglalkoztam. De nálunk úgy van, hogy ha valamelyik országban szükség lesz a közösségünkre, akkor a vezetők döntik el, hogy kiket küldenek oda. Én a foci miatt egyébként hallottam már Magyarországról, de fogalmam sem volt, pontosan hol van Budapest.

Amikor ideérkeztél, mik voltak az első benyomásaid?

2009-ben még nem volt olyan sok fekete Budapesten, mint most, különösen nem Óbudán, ahol az első években laktunk. Ma már persze változott a helyzet, de akkoriban bárhova mentem, a buszon, villamoson, metrón mindenki engem bámult. Persze kedvesek voltak, mosolyogtak, és én visszamosolyogtam, de mindez azért nagyon furcsa volt. Egyszer találkoztam egy hatvan év körüli nővel, aki valószínűleg életében nem látott még feketét, csak a tévében, és odajött hozzám, megsimogatta az arcomat, és azt mondta, nahát, te igazi vagy? (Nevet.) De ugyanez történt velem később Lengyelországban is. Emellett persze a nyelv volt nagyon szokatlan. Emlékszem, a nyelviskolában a tanár egy egész órán át magyarázta, hogy hogy ejtik azt, hogy viszontlátásra, mert képtelenek voltunk kimondani.

Milyennek látod Magyarországot, és az itt élőket?

Szerintem ti nagyon befogadóak vagytok. És kedvesek is, bár ha azt mondom, szerintem a magyar emberek kedvesek, általában csodálkoztok, és nem hiszitek el. Pedig én az első pillanattól, folyamatosan ezt tapasztalom. Emlékszem, nem olyan régóta voltam még itt, és elhatároztam, hogy veszek egy ébresztőórát, de nem találtam meg a boltban. Próbáltam elmagyarázni valahogy, mit keresek, ott állt körülöttem hat ember, mindenki, aki a boltban volt, és próbálták megérteni, hogy mit akarok. A végén már nem tudtam mit csinálni, elkezdtem mutogatni, eljátszottam, hogy én vagyok az ébresztőóra. Nagyon sokat kacagtam ezen, de az emberek nem mertek nevetni, nehogy megsértsenek. Ugyanezt tapasztaltam egyébként a nyelvtanulás közben is, soha senki nem javított ki, nehogy megbántson, mert nektek fontos a másik tisztelete, és ez szerintem nagyon szép. Szóval ott álltam a bolt közepén, és mutogattam, mire az egyik férfi végre megértette, hogy mit szeretnék venni. Jelezte, hogy abban a boltban nincs ébresztőóra, de ő tudja, hol lehet kapni. És tudod, hogy mit csinált? Bezárta a bolt ajtaját, és átkísért a másik üzletbe. Végül megvette nekem az ébresztőórát, és azt sem engedte, hogy kifizessem.

Mi volt a legkedvesebb élményed itt Magyarországon, mi az, ami a legtöbbet jelentett?

Sok kedves történetem van. Van egy lány, Berinek hívják, eljött hozzánk az imacsoportba, leültünk beszélgetni, és elmesélte nekem az egész életét. Először találkoztunk, és ennyire megbízott bennem. Szépen lassan kialakult köztünk egy nagyon szép barátság. Sokat imádkoztunk egymásért, de nem tudtuk, mitől olyan erős a kapcsolatunk. Egyszer aztán 2012-ben felhívott engem, hogy átjöhet-e hozzánk imádkozni, és ott alhat-e nálunk, mert szüksége van rám. Én igent mondtam, de közben felhívott a nővérem, hogy édesanyám nagyon rossz állapotban van, gyakorlatilag haldoklik. És amikor megérkezett hozzánk Beri, elnézést kértem tőle, elmondtam neki, mi történt, és hogy nem fogok tudni imádkozni érte. És akkor azt mondta nekem, talán ezért kellett ma idejönnie, és ő fog imádkozni értem. Gitározni és énekelni kezdett, és én úgy éreztem, hálát kell adnom az Istennek anyukámért, és el kell engednem, vissza kell adnom neki. Imádkoztunk, és így telt el az egész éjszaka. Másnap reggel az anyukám meghalt. Nagyon érdekes, hogy amikor Magyarországra jöttünk, volt velünk egy brazil misszionárius fiú, aki később visszament Brazíliába. Beszélgettem vele arról, hogy mennyire szeretném, ha lenne egyszer egy magyar barátom. Ő azt mondta nekem, hogy Vanessa, mit képzelsz, ez lehetetlen, sosem fogod úgy beszélni a nyelvet, és egyébként is, teljesen mások vagyunk. És nekem néhány évre rá Beri a barátom lett, amiért nagyon hálás vagyok. Persze tudom, hogy soha nem fogok tökéletesen beszélni magyarul, de a szeretetnyelv sokkal fontosabb. Ha nem akarunk szeretni, akkor hiába beszélünk egy nyelvet, nem értjük egymást. A szeretet a közös nyelvük, ami többet ér még az életünknél is. És ezt tapasztalom Magyarországon mindennap. Amikor kimegyek az utcára, bemegyek egy boltba, mindig keresem a kapcsolatot az emberekkel. És mindig megérzem, kihez kell odamennem. Soha nem szabad elszalasztani ezeket az alkalmakat, mert lehet, hogy az illetővel soha többé nem találkozunk, és neki épp erre az egy pillanatra van szüksége. Ezt azoknak is szem előtt kell tartaniuk, akik nem vallásosak. Az emberek folyton arra hivatkoznak, hogy sok dolguk van, de mindig kell időt szakítani a másikra, oda kell fordulni az emberekhez. Előfordult már olyan is, hogy a metrón imádkoztam valakiért, mert erre kért. Egyébként itt Magyarországon sokkal jobban érzem Isten szeretetét, mint Brazíliában. Rengeteg szeretetet kapok mindenkitől. A legkisebb apróságoktól kezdve, például amikor a gyerekek odajönnek hozzám a buszon. Itt sokkal jobban érzem Isten erejét is, mert nekem csak engedem kell, hogy ő irányítson, csak át kell adnom magamat azzal, hogy például odalépek valakihez, és ő elintézi a többit. Nagyon szeretem Magyarországot. Említettem, hogy sokat sírtam, amikor megtudtam, hogy ide kell jönnöm. Most már úgy vagyok vele, hogy ha egyszer el kell mennem innen, akkor sokkal többet fogok.
 
Interjú: Izsó Zita