Törőcsik Mari színházi pályája nem indult zökkenőmentesen, de ma már a legnagyobb magyar színésznőként tartják számon: kétszeres Kossuth-és Jászai Mari-díjas művész, a Nemzet Színésze, 1976-ban pedig megkapta a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb női alakításáért járó díjat is. Nagyon vártam a vele való beszélgetést, hiszen élénken él bennem számtalan szerepe, érzékletes gesztusai, összetéveszthetetlen színészi eszköztára: például ahogy a Déryné, hol van? című filmben az idősödő színésznőt játssza, ahogy a Szerelemben az anyósát alakító Darvas Lilit ápolja, vagy ahogy a Körhintában Soós Imrére néz. Azt hiszem, a beszélgetés során személyiségnek erején túl talán az a hozzáállás hatott rám a legjobban, amit Törőcsik Mari egész életében képviselt: vagyis hogy a kudarcok és a sikerek idején is, végig kitartott, és fenntartások nélkül átadta magát a színpadnak és a közönségnek. Azt hiszem, ehhez a fajta odaadáshoz rendkívül nagy bátorság kell. És akiben nincs meg ez a bátorság, az nehezen fog tudni adni bármit is- legyen szó akár emberi kapcsolatokról, akár művészetről. Törőcsik Mari pedig nagyon sokat adott nekünk.

Ön az Orsolya-rend egri iskolájában és az angolkisasszonyok internátusában töltött évek után egy közgazdasági gimnáziumban érettségizett. Hogyan találta meg a hivatását, mikor jött rá, hogy színésznek kell lennie?

Én soha nem akartam színész lenni, mert el sem tudtam képzelni, hogy hogyan lehetek az. Tíz-tizenkét éves koromban mászkáltam a faluszélen, ahol régen Karády Katalinnak volt egy tanyája, és vártam, hogy majd valaki felfedez. Színpadon soha nem szerepeltem, de nagyon jó hangom volt, mindig kiválasztottak, ha az iskolában énekelni kellett. Aztán egyszer, amikor már Budapestre jártam iskolába az Alkotmány utcába, a húsvéti szünet után Tarnaszentmiklóson a pesti vonatra várva összefutottam egy Kácsor Béla nevű fiúval, aki vegyészmérnök hallgató volt, és szintén a fővárosba tartott. Együtt szálltunk fel a vonatra, aztán Hevesvezekényen csatlakozott hozzánk egy fiú, Buzás Pali, aki Béla osztálytársa volt az egri Dobó István Gimnáziumban. Kérdeztem tőle, hogy maga is vegyészmérnök hallgató? Ő azt felelte, nem, én dramaturg hallgató vagyok a Színház-és Filmművészeti Főiskolán. Csodálkoztam, hogy van olyan? És oda lehet jelentkezni színésznek? És akkor megtudtam, hogy igen. Harmadik éve jártam Pestre iskolájába, de el sem tudtam képzelni, hogy ilyen létezik. És ahogy megtudtam, rögtön jelentkeztem.


Nagyon fiatalon kezdett filmezni. Hogy érzi, mikor tanulta meg igazán a mesterségét?

Az első filmemmel, a Körhintával a mennybe mentem, mert a Fábry Zoli nagyszerű filmet csinált, és mert olyan hatalmas színészekkel játszottam, mint például Soós Imre, aki a szerelmemet alakította. Na de hát akkor még természetesen nem voltam színész. Ezután tíz éven át eltanácsoltak a színpadi pályáról, először jogosan, aztán szerintem már jogtalanul, és ez nagyon fájt. A kilencedik évben A vágóhidak Szent Johannáját állítottuk színpadra Brechttől, és akkor szabályosan elküldtek a pályáról, azt mondták, ne kísérletezzenek tovább velem. Ez Major Tamást is nagyon megviselte. Őt akkor már mindenki Tomizta meg Tamásozta, de én haláláig úgy hívtam, hogy Major elvtárs, mert így szoktam meg. Odamentem hozzá, és mondtam neki, Major elvtárs, most én tartom majd magát ölben. Eddig maga tartott engem, de most én leszek az erősebb. És akkor megcsináltuk A szecsuáni jólélek című darabot, ami hatalmas siker lett, ahogy később a Varsói melódia is. Ez utóbbi egyébként nagyon rossz darab, de minél rosszabb egy mű, annál többet tud magából adni az ember, és ha egészen odaadja magát, akkor az jó tud lenni.


Mi adott önnek erőt, hogy higgyen magában akkor is, amikor elutasítják?

Az, hogy olyan emberekkel voltam körülvéve a Nemzeti Színházban, akik hittek bennem. 56' után Major Tamás nem nagyon tudott mit játszani, mert sok előadást betiltottak, a szerzők pedig disszidáltak, ezért tizenhat nap alatt felújította a Vízkereszt vagy amit akartok című darabot. Én akkor semmit sem tudtam a pályáról, és rajtam kívül csak Bara Margit volt új színész az előadásban, de ő akkor már vezető művész volt Kolozsváron, és csodálatos volt a darabban, egyszerűen csodálatos. Én viszont iszonyatosan rossz voltam benne. Ennek ellenére abban az évben megkaptam a Farkas-Ratkó Györgyről elnevezett vándorgyűrűt, amit a társulat tagjai szavaztak meg minden évben a legjobb fiatal színésznek és színésznőnek. Még megvan a fénykép, ahogy ott állok Viola ruhájában, és Major Tamás az ujjamra húzza a gyűrűt. Én akkor elsírtam magam. Lementem a büfébe, ott ültek a színészek, és mondtam, hogy tudom, hogy nem érdemeltem meg, de köszönöm, csak nem tudom, miért kaptam. És akkor azt mondták nekem azok a hatalmas művészek, hogy nagyon rossz voltál a darabban, Mari, és el fognak téged tanácsolni a színpadi pályáról, de mi most kijelentjük neked, nem mindenki lesz része a Nemzeti Színháznak, aki itt van, de te be fogsz épülni a falak közé. Hát ilyen emberek között nőttem fel.


Ennyire fontos, hogy mások higgyenek bennünk?

Hát persze. És hogy ne akárkik higgyenek bennünk. Erre a támogatásra még később, a sikerek után is szükségem volt: mindig el kellett hitetni velem, hogy érdemes újra és újra színpadra állnom.


A szerepek megformálásához szükséges emberismeret, empátia? Ön elsősorban magából, vagy másokból építkezik?

A pályám során rengeteg nagy szerepet játszottam, ennek köszönhetően számtalan embertípust megismertem, ami gazdagította az életemet, ugyanakkor az ember mindig saját magából építkezik. És létezni kell a színpadon, nem pedig játszani.


Mi a legfontosabb különbség?

Vannak, akik eljátsszák, hogy nevetnek, eljátsszák, hogy szomorúak. Pedig valójában létezni kell, csak ehhez a létezéshez meg kell találni a jó formákat, és az nagyon nehéz.


Önnek hogy sikerült ezt megtalálnia?

Engem szerencsére nem egy ember nevelt fel, hanem a pályám során körülbelül tizenhárom zsenivel dolgoztam. Sok jó színésznek az a tragédiája, hogy nem kerül jó rendezők keze alá. Az én mestereim között ott voltak a legnagyobb formátumú, legnagyobb sikereket elérő oroszok, ezenkívül dolgozhattam több nagy alkotóval a román iskolából, akik a Ceauşescu-érából menekültek, de rendezett engem a brechti irányzatot képviselő Brigitte Soubeyran is, és akkor a legnagyobb magyar rendezőket, például Zsámbékit, Zsótért és Iglódyt még nem is említettem. A remek mestereknek és színésztársaknak köszönhetően pedig folyamatosan fejlődhettem. Ma erre nincs mindig idő, azonnal teljesíteni kell, hogy az ember szerepeket kapjon. Nekem volt időm és lehetőségem megtanulni a szakmát. Szokták is kérdezni tőlem, hogy nem sajnálom-e, hogy nem más országban születtem, és nem ott lettem színész. Erre mindig azt felelem, hogy ha nem Magyarországon élek, sohasem lehetett volna ilyen gyönyörű, gazdag pályám. Isten engem a tenyerén hordozott.


Egy színész érzi legbelül, hogy adott este ki tudta-e adni magából maximumot?

Hát hogyne érezné. Van, amikor az ember egyszerűen nem tudja átlépni azt a bizonyos határt. Nem lehet mindig ihletetten játszani. De természetesen nem elég a belső megérzés. Mondok egy példát. Egyszer Taub Jánossal dolgoztam, a Száz év magányt csináltam vele. Épp egy monológon dolgoztunk. Tudni kell, hogy a jó rendező akkor kezd el monológokkal foglalkozni, amikor már kész az előadás. Én mondtam a monológot, és úgy éreztem, röpülök. Azt hittem, annyira jó vagyok, mint még talán soha. Azt vártam, hogy ha a végére érek, elájul a rendező. De Taub megkérdezte, hogy drága Mari, mit csinál. Én meg azt feleltem, Jánosom, azt hittem, hogy elájul, hogy olyan jó vagyok. Ő azt válaszolta, tudja, hogy szeretem, amit csinál, de itt ennek ezért és ezért nincs helye. Na most, ha rossz rendezővel dolgozik az ember, akkor elpuffogtatja, ami jó, de rossz helyen. Akkor lesz modoros az ember.


Pélyen született, később Budapesten élt, de sok időt töltött Velemben is. Milyen szerepet töltenek be az életében ezek a városok?

Pélyen születtem, de apámnak már a harmincas években saját kocsija volt, így gyakran jöttünk Budapestre, még színházba is elvittek. Emlékszem, nagyon szerettem a várost, csak egy dolgot nem értettem: azt hittem, a Margit-sziget olyan lesz, hogy felülről látni fogom, hogy benne van a Dunában, és minden oldalról víz veszi körbe. Körbe kellett engem vinni rajta, hogy elhiggyem, igazi sziget, és nem csak egy nagy darab föld. Később életem nagy részét itt töltöttem Budapesten, kivéve azt a tíz évet, amikor Schwajda kedvéért Szolnokra mentem. Aztán amikor megszületett a lányom, azt akartam, hogy falun is éljen. Akkoriban mutatták be Kőszegen a Balázs Béla stúdió egy egyik filmjét, amit a férjem, Maár Gyula rendezett, és én játszottam benne a főszerepet. Nagyon megtetszett az a vidék, rögtön tudtam, hogy itt szeretnék élni. Később rátaláltunk Velemre. A lányom az óvoda utolsó félévét és a négy alsó tagozatos elemi osztályt is itt végezte. De nem szakadtam el a szülőfalumtól, Pélytől sem. Halálom után itt fognak majd beszentelni, mielőtt a Tiszába szórják a hamvaimat.


Egy ilyen hosszú és gazdag pálya után mi motiválja önt, hogy még mindig színpadra álljon? Honnan van önben ennyi erő?

Mikor meghalt a párom, Maár Gyula, a Klubrádió leadta azt a nyilatkozatot, amit akkor tett, amikor kijöttem az intenzív osztályról a klinikai halál után. Csak egy rutinvizsgálatra mentem be a kórházba, és azt mondtam a Maárnak, ne kísérjen el, mert maximum fél órát fog igénybe venni az egész, addig csomagoljon be, mert utána csak feldudálok neki, és indulhatunk Velemre, a vidéki otthonunkba. És ehelyett kapott egy telefont, hogy Törőcsik Mari klinikai halott. Amikor megkérdezték tőle, mit érzett, azt mondta, ez olyan dolog, amire nincs emberi szó, erre nem válaszolok. Egyet tudtam, hogy Marinak vissza kell jönnie. És vissza is fog. És most meg fogom magam dicsérni, mert ő dicsért meg. Azt mondta, a Mariban olyan hihetetlen emberi erő van, amilyennel én soha nem találkoztam. Ez párosul az ő tehetségével. Elvárom tőle, hogy túléljen engem, és ezt felhasználja. Mert ha ő menne el előbb, akkor nekem végem. Nem azért, mert öngyilkos lennék, hanem mert megállnék, és nem tudnám, hogyan tovább. Amikor ezt meghallottam a rádióban, zokogni kezdtem. Ezért játszom továbbra is. Persze csak addig, amíg nem érzem, hogy úgy tudok működni a színpadon, ahogy én azt elvárom magamtól, és amíg az emberek is szeretik, amit csinálok.


Interjú: Izsó Zita