Amikor este egy buliból vagy koncertről sietünk haza, eszünkbe jut néha, mi történne, ha nem lennének utcaseprők, akik másnap korán kelnek, és eltakarítják helyettünk a szemetet? Mindig is érdekelt, kik végzik ezt a sajnos nagyon lenézett munkát, kiknek köszönhetjük, hogy tisztaság vesz minket körül. Szabóné Bán Ágnes aluljáró takarítóra Máté talált rá a Nyugati téren, éppen aznap, amikor arról beszéltünk, hogy mindenképp szeretnénk megszólítani valakit, aki a városunk köztereinek rendben tartásával foglalkozik. Mintha az ég küldte volna nekünk. Ágnes úgy gondolkodik, ahogy Martin Luther King: ha egy embernek utcaseprő a munkája, akkor úgy seperjen utakat, ahogy Michelangelo festett, ahogy Beethoven komponált, vagy ahogy Shakespeare írt verseket. Olyan jól seperje az utakat, hogy a mennynek és a földnek minden lakója megálljon egy percre s azt mondja, ím, itt élt egy nagyszerű utcaseprő, aki jól végezte a munkáját.

Mivel foglalkozott korábban, mielőtt elkezdett aluljárót takarítani?

Mindig fizikai munkát végeztem, illetve számlákat kezeltem. Dolgoztam a faiparban, majd húsz éven át autóalkatrész raktárban. Miután kiléptem, egy évet töltöttem Londonban.

Miért jött haza Angliából?

Eredetileg csak pihenni jöttem haza, de nem volt kedvem visszamenni. Hiányzott a férjem, mert nélküle voltam kint, ráadásul elég sokat kellett nélkülöznöm. Mikor kiutaztam, tele voltam tervekkel. Az ember nem arra számít, hogy kimegy csórón, és úgy is jön haza. Voltam mosogató, takarító, szemétválogató, a fizetésem átszámolva körülbelül 250 ezer forintra jött ki. Erre mindenki azt mondja, milyen jó pénz. De abból lakást kell hetente fizetni. Utazni kell. Én a hármas zónában laktam, az egyesben dolgoztam. És persze magamat is fenn kellett tartanom. És így már nem volt olyan jó az a pénz. Kifizettem mindent, küldtem haza is, és alig maradt valamennyim. Ráadásul a magyarok nem voltak nagyon összetartóak kint. Az alapelv az volt, hogy pénzben, kajában, cigarettában nincs barátság. Az emberek elnézik, hogy éhezel, senki nem ad enni a másiknak. Három helyen laktam Londonban, nekem ez volt a tapasztalatom. Mindenki csak magára gondol. Ezért inkább hazajöttem Ócsára, és nem sokkal később elváltam.

A válása miatt költözött Budapestre?

Igen. Vidéken sajnos sokat pletykáltak rólunk. Számomra azért jó Budapest, mert itt el lehet tűnni a tömegben, nem figyelnek az emberre. Másfél éve lakom Pesterzsébeten a lakótelepen, ha találkozunk a lépcsőházban a szomszédaimmal, köszönünk, de fogalmunk sincs, ki melyik lakásba megy be, és ez nekem nagyon jó így. A házasságom egyébként részben azért ment tönkre, mert a férjem nélkül mentem Angliába dolgozni. Ő ezalatt összeismerkedett egy nála tíz évvel fiatalabb nővel, aki az albérlőnk volt. Mindez nem derült volna ki, ha nem döntök úgy, hogy nem akarok visszamenni Londonba. Egy idő után pedig eljutottak a fülembe a szomszédok, ismerősök pletykái, hogy itt meg ott látták őket együtt. A férjem persze mindent tagadott. Végül megkerestem a nőt, és ő vallotta be, hogy igen, kedvelik egymást, én pedig szinte azonnal elindítottam a válást. A férjem nem akart válni, de én úgy voltam vele, hogy ha egyszer kikacsintott a kapcsolatunkból, akkor nem akarok úgy élni, hogy egyfolytában azon kell gondolkodnom, éppen hol van, kivel találkozik. Ő még a bíróségon is azt mondta, hogy esélyt sem adtam neki, de hát mire adjak esélyt? Ha a másik nőt választotta, legyen vele boldog, nem?

Miután hazajött, milyen munkákat vállalt?

Először mezőgazdasági idénymunkát végeztem, krumplit szedtem, kapáltam, fóliasátorban is dolgoztam. Ezek nagyon kemény munkák. Rengeteg önéletrajzot kiküldtem, részt vettem egy csomó interjún Pesten, de ötszázan voltunk egy állásra. Ráadásul Magyarországon már alig vannak nyolc órás munkák, a kereskedelemben, vendéglátásban mindenhol tíz-tizenkét órát kell dolgozni, nincs szabadság, nincs pihenőnap, és nagyon kevés órabért fizetnek. Ezért visszamentem a korábbi cégemhez, ahol húsz évig dolgoztam, csak most egy másik pozícióba, aluljáró takarítónak. És ez sokkal jobb munka, mint ahogy az emberek gondolnák: napi nyolc órát dolgozom, 30 nap szabadságom van és a bruttóra vagyok bejelentve.

Budapest mely részein dolgozik?

A hármas metró vonalán, és a kettes metró Astoria, Örs Vezér tere és Blaha Lujza téri aluljáróiban, valamint a Boráros téren heti váltásban. Ez azt jelenti, hogy minden héten máshova kell menni.

A munkájának köszönhetően megváltozott a városhoz való viszonya? Hogyan tekint Budapestre és a budapestiekre?

Az biztos, hogy a város nagyon koszos. A legjellemzőbb szemét a pizzás doboz és a feles üveg. Az emberek pedig lenézik a sárga ruhát. Azt hiszik, aki ilyen munkát vállal, az biztosan valami lecsúszott alkoholista. Pedig vannak nálunk iskolázott, sőt, diplomás emberek is, hiszen mindenki kerülhet olyan helyzetbe, hogy kénytelen bármilyen munkát elvállalni. De az emberek nagyon hamar ítélkeznek: gyakran előfordul, hogy leülök a metrón a sárga ruhámban, és felpattannak mellőlem. Ma már ez nem üt szíven. Amikor idekerültem, körülbelül két napig éreztem cikinek a helyzetet, mert féltem, hogy meglátnak az ismerőseim, vagy a régi munkatársaim. Ma már ez egyáltalán nem érdekel, hiszen ha mi nem lennénk, akkor ellepné a szemét a várost. Az már jobban zavar, hogy több olyan ismerősöm is volt, aki munkaidőn kívül nem ismert meg civil ruhában, pedig előtte mindennap találkoztunk. Azt mondták, hogy biztos más a hajam, pedig dehogy volt más, ugyanolyan volt. Annyi történt, hogy azonosítottak a sárga ruhával, meg sem ismertek nélküle. Van a ruhával kapcsolatban egy másik érdekes történetem: a párom a munkájából kifolyólag gyakran jár öltönyben, és amikor arrafele jár, ahol éppen dolgozom, odajön hozzám köszönni, és megcsókol. Az emberek ilyenkor mindig csodálkozva néznek minket. 

A munkája során kapcsolatba kerül a járókelőkkel? Szokott beszélgetni velük?

Általában az idősebb korosztályra jellemző, hogy megállnak, és váltanak néhány szót velünk. Megdicsérnek, hogy szép a frizurám, vagy milyen szép tiszta az aluljáró, de jó, hogy rendet tartunk. A Népligetben az is előfordult, hogy kikapták a seprűt a kezemből. Sőt, olyan is volt, hogy megkérték a kezem! (nevet.) Egyszer pedig a Borároson jött oda hozzám valaki, és azt mondta, maga olyan aranyos, régóta figyelem. Maga nem ide való, nem tudna más munkát keresni? El sem tudta képzelni, hogy én ezt a munkát szeretem. A raktárban húsz évig gyakrolatilag papírmunkát végeztem, a számlákkal foglalkoztam és a könyveléssel. Unalmassá vált az egész, besokalltam. Ez most sokkal izgalmasabb, változatosabb. Nem cserélném vissza. Itt az ember sokkal szabadabb. Ha beülök egy irodába, csak nyomgatom a számítógépet, nézem a monitort és ennyi. Ez most sokkal jobb. Pörgősebb, változatosabb. Minden aluljáró más.

Szokott a jövőjén gondolkodni? Milyen tervei vannak?

Szerintem a mának kell élni, élvezni kell, ami adatott. Nem is nagyon tervezek hosszú távra. Úgyis közbejöhet bármi. Ez így jó, ahogy most van. És nekem az is örömet okoz, hogy meghallgatom az embereket. Ezzel is segítek. Az emberek manapság annyira nem tudnak kommunikálni, pedig néhány kérdéssel is fel lehet vidítani a másikat. Sokszor előfordul, hogy megszólítanak munka közben, és öt perc alatt elmondják az egész életüket. És az is jó érzés, hogy úgy érzem, hasznos, amit csinálok. Megpróbálom tisztán tartani Budapestet, azt a területet, ahol dolgozom. Figyelek arra is, hogy máskor se szemeteljek, nem pöckölöm vagy taposom el a csikket, hanem elmegyek a hulladékgyűjtőig, és oda dobom. Odafigyelek a városra. Ha mindenki így viselkedne, együtt sokkal többet tudnánk tenni Budapestért.

Interjú: Izsó Zita