facebook
 
2016. november 09.

Név: Éberling Anikó
Foglalkozás: tanár, festőművész, díszítőfestő
Fotózás helyszíne: Vágóhíd
A rajz egy második nyelv
Éberling Anikó rajzot és művészettörténetet tanít egy pesterzsébeti iskolában, részt vesz a Párizsi udvar restaurálásában, és emellett arra is jut ideje, hogy visszavonuljon a Vágóhídon található műtermébe festeni. Többek között alkotói hitvallásáról, az értékmegőrzésről és a vizuális nyelv fontosságáról beszélgettünk.

Hogyan találod meg az egyensúlyt a különböző munkáid között?

Nyolcadik éve tanítok, emellett viszont szerettem volna visszatérni a díszítőfestő szakmámba is, amit az érettségi után két évig gyakoroltam. Ez idő alatt dolgoztam többek között a Grassalkovich-kastélyban és a bazilikában is. A Párizsi udvar felújítási munkálataiban nyár óta veszek részt, elsősorban a szeretet és a tisztelet motivál. Egész Közép-Európában ennek az épületnek van a legnagyobb felületű kerámiaborítása. A szocializmusban mindent földaraboltak, beépítettek, nem volt fontos a cicoma, funkcionálisan osztották fel a tereket. Ezeket a hatvanas évekbeli beépítéseket most visszaszedik, hogy helyreállítsák az eredeti állapotot. Mi először a farészeket restauráltuk, most pedig a gipszstukkókat tisztítjuk. Ugyan az udvar nem nyeri vissza korábbi szerepét, hiszen a műteremlakásokat sajnos megszüntették, ettől függetlenül nagyon nagy dolog, hogy áldoznak az épület felújítására. Ezen a ponton kapcsolódik a díszítőfestészet a saját alkotói hitvallásomhoz: nekem is nagyon fontos a régi korok értékeinek megőrzése. Egy időben sokat jártam a várost, kidobott ablak-és ajtókereteket gyűjtöttem, és azokat használtam keretnek a képeimhez. Azt tapasztalom, az emberek nagyon könnyen megválnak a szép dolgoktól, ha már nem látják el az eredeti feladatukat, ahelyett, hogy meglátnák bennük az értéket, és megpróbálnák őket megmenteni, felújítani.


A képeid egyik központi, visszatérő motívuma az agár. Ez is a régi korok értékét hivatott megjeleníteni?

A magyar agár egy időben majdnem teljes eltűnt, mivel nem lehetett olyan arisztokratikus tevékenységeket űzni, mint például az agárverseny. Szerencsére ez manapság kezd visszatérni. Az agár egy hatalmas, tiszteletet követelő állat, teret igényel maga körül, akárcsak a csillár, ami egy időben szintén visszatérő motívum volt a képeimen. A csillár is megkívánja a helyet, nem lehet betenni egy alacsony belmagasságú lakásba, ezért sem nagyon használják mostanában. Az agár az embert is szimbolizálja, a folyamatos küzdelmet, azt, hogy mennyire tele vagyunk energiával, és sokszor mégis milyen nehezen tudjuk megvalósítani az elképzeléseinket. Azt hiszem, ez jellemzően magyar sajátosság: rengeteg az ötletünk, nagyon sok van bennünk, a környezetünk és a félelmeink mégis sokszor visszatartanak minket, mert azt mondják nekünk, ne tegyük, ne vágjunk bele, úgysem sikerül. Azt gondolom, ez egy nehezített terep, de meg kell tanulnunk kezdeni vele valamit.


A régebbi korok emberének életfelfogása miért olyan fontos számodra?

Van Woody Allennek egy filmje, az Éjfélkor Párizsban, ami arról szól, hogy minden ember megpróbálja elképzelni, melyik korban élne a legszívesebben, és mindenki meg tud jelölni egy olyan időszakot, amit aranykornak képzel. Számomra ez a két világháború közötti korszak, bár természetesen tudjuk, hogy nem volt azért olyan ideális az sem. Mindenesetre úgy gondolom, akkor talán valamivel jobban jelen volt az emberek között az a fajta tisztelet, amit én mai korból nagyon hiányolok. Ha például megnézzük azt az épületet, ahol a műtermem van, megfigyelhetjük, hogy bár vágóhídnak épült, tehát teljesen funkcionális célt szolgált, ugyanolyan motívumokkal díszítették, mint mondjuk egy színházat vagy egy templomot, tehát fontos volt, hogy emberközpontú legyen. Manapság az építészetben nagyon sokszor nem fontos a másik ember iránti figyelem és tisztelet. Azt például már az egyetemen megtanították nekünk, hogy nem jó nagy légterű helyiségben dolgozni, mert az ilyen helyeken az ember egész egyszerűen nem érzi jól magát. Ehhez képest sorban épülnek az egy légterű irodák. Mintha a funkcionalitás háttérbe szorítaná az embert, és a szeretet és a tisztelet megvonása hatna át mindent. Alkotóként mindig az foglalkoztatott, hogy ez ellen tegyek valamit, és valamiféle értékmegőrzésre törekedjek, ezért olyan szimbólumokat kerestem, amikkel ki tudom fejezni ezt a küzdelmet.


A IX. kerületben élsz, és tagja vagy az Art 9 csoportnak. Mennyire segít az érvényesülésben az, hogy egy művészközösség tagja vagy?

Nagyon sokat, hiszen bizonyos szempontból otthontalan alkotó vagyok: nem vagyok igazán budapesti, mivel nem itt, a képző- vagy az iparművészeti egyetemen végeztem, hanem Pécsett, ám pécsi sem vagyok, mivel nem ott élek. Az Art 9 csoportnak nagyon sokat köszönhetek. Jelenleg épp egy nyitott műtermet szeretnénk létrehozni valamelyik IX. kerületi, elhagyott üzlethelyiségből. A tervünk az, hogy workshopokat tartunk és bevonjuk a lakosságot is, mivel az iskolákból egyre inkább kiveszik a művészet, noha nagy igény lenne rá. Ha belegondolunk, az iskolában a rajzóra az egyetlen, ahol a gyerek igazán önmagát adhatja. A többi órán elétesznek néhány gépelt oldalt, bemagoltatják vele, bekerül egy sémába, de ettől még nem lesz önmaga. Sokszor az az érzésem, mintha az lenne a cél, hogy a gyerekek ne gondolkodjanak. Pedig később, a munkahelyén is szükség lesz önállóságra és kreatív gondolatokra. Az fog kiemelkedni, akinek vannak jó ötletei. Az embert a művészet teszi igazán emberré, amiatt nem állat, mert ki tudja fejezni magát. Ezt a fajta önkifejezési módot pedig minden embernek alanyi joga elsajátítani, akkor is, ha később nem lesz művész. A rajzok ráadásul rengeteg információt hordozhatnak, a tanulást is megkönnyíti, ha ábrákat készítünk. Nem véletlen, hogy sok külföldi egyetemen megtiltják a diákoknak a laptopon vagy más elektronikus készüléken jegyzetelést, mert kimutatták, hogy az ismeretek sokkal jobban rögzülnek, ha az ember manuálisan írja le a betűket, illetve ábrákat készít hozzá. A rajz egyfajta második nyelvként működik.


Ezt a szemléletet mennyire tudod kamatoztatni a tanári pályán?

Mivel diszlexiás vagyok, nem véletlen, hogy vizuális nyelven tudom jól kifejezni magam. Ám nagy szerencsém, hogy a nyolcvanas években, amikor én iskolába jártam, még nem működött ez a címkézés, így nem tehettem mást, fel kellett vennem a versenyt a többiekkel. Manapság sajnos azt tapasztalom, hogy nagyon könnyen rásütik valakire, hogy diszes, felmentést adnak neki, aztán az illető hátradől, hogy neki ez vagy az úgysem fog menni. Én pedig hiába próbálom magyarázni, hogy de igen, csak próbálja meg, nekem is sikerült, még az egyetemre is bejutottam kitartó munkával. Az a baj, hogy ezt az emberek betegségként kezelik, pedig egyáltalán nem erről van szó, csak a bal-és a jobb agyfélteke másként kapcsolódik, emiatt a diszesek egyszerűen más irányból közelítik meg a dolgokat. Ez egyben adottság is, amit használni lehet, nem véletlen, hogy a művészek között sok diszlexiást találni. A művészeti oktatás pedig az ilyen gyerekek miatt is kiemelten fontos. Az emberek sokszor nem értik meg, miért kell rajzolniuk, amikor úgysem lesznek festőművészek. Pedig a rajzoktatás fejleszti a kreativitást, hozzásegít a megfelelő önismerethez. Ugyanígy rengeteget segített nekem annak idején a zene a matematikában. Minden mindennel összefügg, komplex egészként kell szemlélni a dolgokat.


Az iskolában siket és nagyothalló gyerekeket is oktatsz. Mennyiben jelent könnyebbséget, hogy hét évvel ezelőtt lehetővé tették a hallássérült gyerekeket oktató intézményekben a jelnyelv használatát, ami szintén vizuális nyelv?

Néhány évtizeddel ezelőtt még sajnálatos módon tiltották a jelnyelv használatát, de szerencsére ez mostanra megváltozott, és nagyon sokat jelent, hiszen ezek a gyerekek végre visszakapták az anyanyelvüket. Tanárként azt vettem észre, hogy a hallók kommunikációja egyre szűkül. Nem olvasnak, gyakran nem is szóban, hanem chaten beszélnek, rövid szavakkal, jelekkel, ikonokkal kommunikálnak, és az igazi, mély beszélgetések hiánya sajnos nem ritkán a dolgozataikban is megmutatkozik. Gyakran sokkal szebben fejezi ki magát egy siket, akinek vizuális az anyanyelve, mint egy halló. Sajnos ezt a későbbi munkaadóik még nem mindig méltányolják, és sokszor nem bíznak rájuk felelősségteljes munkát, pedig rengeteg kiaknázható lehetőség van bennük, és sokkal többre lennének képesek. Az is megfigyelhető, hogy ha egy érzékszerv hiányzik, akkor a többi általában felerősödik, ezért a siketek általában nagyon jól másolnak látvány után, ügyesen rajzolnak. Nagyon sok tehetséges siket tanulóm van.


Mik a terveid a jövőre nézve, hol találkozhatunk veled legközelebb?

Szerencsére folyamatosan érkeznek felkérések jó kiállításlehetőségekre, emellett számtalan ötletem és elképzelésem van, nagyon sok minden érdekel. Szeretnék többek között egy vállalkozást indítani. Művészi térelválasztó elemeket, paravánokat készítek majd, amik egyrészt műalkotásokként funkcionálnának, másrészt segítenek felosztani a teret. Nagyon fontosnak tartom a régi korok értékeinek megőrzését, ezért az álomszakmám a helytörténeti gyűjtemény kezelője, de sajnos erre mostanában egyre kevesebb pénzt áldoznak. Az embert sokszor megkérdezik, hogy ha sok pénze lenne, mit tenne. Én szeretnék egy gyönyörű, régi épületet megmenteni. Mint például most a Párizsi udvart. Bár igyekszünk visszaállítani a régi állapotot, ebben az esetben is vannak anyagi korlátok. Nagyon jó lenne, ha a pénz miatt nem kellene kompromisszumokat kötni, hanem az egészet, úgy ahogy van, az utolsó ajtókilincsig meg lehetne menteni a következő generációknak! Ha ezt megtehetném, nagyon boldog lennék, mert azt gondolom, ezekért érdemes élni.  


Interjú: Izsó Zita