facebook
 
2016. november 02.

Név: Sztojka Szabina
Foglalkozás: teológus hallgató, a Református Cigánymisszió munkatársa
Fotózás helyszíne: Kálvin tér
Teljesen átformált, amikor elhittem, értékes vagyok
Sztojka Szabinát a Református Cigánymisszión keresztül ismertem meg. Rögtön megfogott a nyitottsága, és az, hogy mennyire könnyen megtalálja a kapcsolódási pontot a másik emberhez, azt, amitől- ahogy Pilinszky fogalmaz- mindannyian „menthetetlenül egyek vagyunk”. Többek között a saját útkereséséről, a Református Cigánymisszióban végzett munkájáról, és identitása elfogadásáról beszélgettem vele.
Hol születtél, hol töltötted a gyerekkorod?

Kiskunhalason születtem, ami közel van a déli határhoz, Szabadkához, és a tanyavilág fővárosa. Édesapám cigány származású, tradicionális nagy családban, és nagyon szegényen éltek. Ő volt a legkisebb, és már nagyon korán, tizenkét évesen elkezdett dolgozni. Aztán kitalálta, hogy vállalkozni kezd, nyitott egy kis kocsmát, és ott ismerkedett meg anyukámmal. A kocsma melletti egyszobás melléképületbe költöztek be, én is oda születtem. Az épület mögött volt egy istálló, ahol lovakat tartottunk. Édesapám ezt nagyon fontosnak tartotta, gyerekkorától kezdve mindig voltak lovai.

Mennyire voltak fontosak nálatok a tradíciók, tartottátok a cigány hagyományokat?

Annak ellenére, hogy anyukám nem cigány származású, tartottuk a hagyományokat. Ez különösen a családi ünnepeken, összejöveteleken mutatkozott meg. Egy egyszerű névnapra nyolcvanan összejöttünk. Hívtunk zenészeket is, anyukám pedig elkészítette a hagyományos cigány ételeket. Mindig mondták is neki, hogy bár nem cigány, ő főz a legjobban. A közös családi események közül a legemlékezetesebbek talán a halottvirrasztások voltak. Ezeken az alkalmakon érződött a leginkább, hogy együtt vagyunk, és támogatjuk egymást. A virrasztás erősítette az emberi kapcsolatokat, és megkönnyítette az elhunyt elengedését, a veszteség feldolgozását is. Különösen érdekes, hogy ezek az alkalmak a gyerekkoromból a veszteségérzet ellenére jó emlékként maradtak meg bennem. Ami a lovári nyelvet illeti, én sajnos nem beszélem, bár édesanyám azt mondja, kiskoromban még tudtam cigányul, de aztán elhagytam. Többen a rokonaim közül beszélnek, beszéltek cigányul, köztük az apai nagymamám is, akit Máminak hívtam, és csak később tudatosult bennem, hogy azért, mert ez cigányul azt jelenti, mama. Mindig szoknyában és kendőben járt, és azt mesélték róla, hogy nagyon furfangos volt. Volt vagy tizenkét gyereke és rengeteg unokája, és amikor ott játszottunk körülötte, gyakran ránk kiabált, hogy te kinek a lánya vagy, én meg mindig ideges lettem, hogy hogyhogy nem tudja, ki vagyok. Pedig biztos tudta. Öt-hat éves lehettem, amikor meghalt.

Ekkoriban foglalkoztatott a származásod? Mit jelentett számodra cigánynak lenni?

Mivel láttam, hogy édesanyám családja máshogy él, mások a szokásaik, tudtam, hogy mindkét kultúrában vannak érdekességek, és igyekeztem ezeket felfedezni. Később, már az iskolában viszont ért egy-két kellemetlenség, ami miatt teljesen elfojtottam a korábbi érdeklődésemet. Az otthonunkhoz közeli általános iskolában kezdtem el tanulni, de nem az A osztályba írattak be, ahova a cigány gyerekek jártak, hanem a C-s zenetagozatra. Ez tetszett a tanároknak, mert egy pozitív sztereotípiát igazolt, hogy cigány gyerekként zenét tanulok. Emlékszem, furulyáztam, de volt egy hegedűtanár, akinek egyfolytában az volt a mániája, hogy cigány vagyok, menjek hozzá hegedülni. Az osztálytársaimmal egyébként nem volt semmi probléma, de egyszer átmentünk az egyik fiúval a nővére osztályába, és ott valaki megszólalt, hogy menjek már ki, mert nagyon büdös van. Nem nagyon értettem az egészet, és otthon elmondtam anyukámnak, hogy anya, én fürödtem tegnap, nem értem, miért mondták ezt. Ez volt az első atrocitás, ami a származásom miatt ért. Aztán később, felsőben egy osztálykiránduláson eltűnt valami, és rám fogták, hogy én loptam el. Emiatt később is nehéz volt feldolgoznom, hogy rajtam miért látszik a származásom, míg a húgom például fehér bőrű, szőke, kék szemű, ezért sosem bántották ilyesmiért. Innentől kedve elindult bennem egy folyamat, és titkolni próbáltam a származásom. Nem szerettem bemutatkozni a vezetéknevemen, és nem mentem a napra, nehogy lebarnuljak. Szégyelltem, ha apukám jött értem az iskolába. Az egész folyamatra persze ráerősített a tinédzserkori válság is, lázadoztam, és mindent kipróbáltam, főleg olyan dolgokat, amiket cigányok nem. A rokonaim persze kinevettek, mert tizennégy éves koromban például fekete szerelésben jártam, és még senki sem látott rocker cigányt.

Hogyan változott meg mindez?

Kilencedik előtt volt egy nyári angoltábor, ahova elhívott az egyik barátnőm. Én mindig jártam a  zeneiskola mellett külön angolra, ez volt az egyik hobbim, ezért örömmel elfogadtam a meghívását. Aztán kiderült, hogy ez egy bibliai tábor, amit külföldi fiatalok tartanak. Ki is akadtam, hogy akkor én hazamegyek. Teljesen átverve éreztem magam. Aztán mégis ott maradtam, és elkezdett formálódni benne valami. Éreztem, hogy elfogadnak, nem néznek ki sem az öltözködésem, sem a származásom miatt. Közben pedig olyan fiatalokról volt szó, akikre ránéztél, és láttad, hogy tök menők, jól öltöznek, jól néznek ki, és mindemellett mernek beszélni a hitükről, és még ránk is van idejük. Azt gondoltam, én is lennék ilyen. Aztán egy este az egyik lány mesélt arról, hogyan lett keresztény. Hogy milyen volt az, amikor megértette, hogy ő mennyire étékes. Hiszen ha Jézus meghalt érte, akkor ő van annyira értékes, hogy valaki ezt az áldozatot meghozta érte, és ez nem is akárki volt, hanem Isten fia. És amikor ezt így elmondta, én csak ültem ott, és nem értettem, erről miért nem szólt nekem eddig senki. Lenyűgözött, hogy akkor ez másra, rám is érvényes, és teljesen átformált, amikor kezdtem elhinni, hogy én is ilyen értékes vagyok. Ez egy hatalmas fordulat volt az életemben. Ők aztán hazautaztak, de én elkezdtem járni a gyülekezetbe. A változás egy idő után a környezetemnek is feltűnt. Sokkal kedvesebb, elfogadóbb lettem. A gyülekezetem szerencsére nagyon nyitott volt, az alkalmakba akár az is belefért, hogy ifjúsági óra után elmenjünk szórakozni, és az is előfordult, hogy a lelkész is velünk jött. Egy idő után teljesen átformálódtam, és elhittem, hogy értékes vagyok. De azt egészen tizenkilenc éves koromig nem tudtam feldolgozni, hogy mindemellett cigány is vagyok. Ez egy hosszabb folyamat volt.

Hogyan sikerült végül elfogadni a származásodat?

Gimnázium után elmentem egy évre önkénteskedni EVS-ösztöndíjjal Londonba. Itt egy hajléktalanközpontban dolgoztam, ahova csak nők jöhettek, prostituáltak, bántalmazottak, menekültek vagy mentális betegek mindenféle országból. Rengeteg nővel találkoztam itt a magyar cigányasszonyoktól kezdve az eritreaiakon és a bangladesieken át az erdélyi magyarokig a világ minden tájáról. Ez volt az eddigi leghasznosabb évem, itt tanultam a legtöbbet. Mert annál felemelőbb munka nincs, mint amikor a recepcióban ülsz, bejön valaki sírva, és te lehetsz, aki elmondja neki, hogy estére már van szállása. Egy évig csak nőkkel éltem, szinte csak velük érintkeztem, és ez nagyon sokat jelentett a nőiességem megélésében is. Különböző alkalmakat, teadélutánokat is szerveztünk, hogy megismerjük egymás kultúráját, hiszen London arab negyedének közepén van ez a hely, így tényleg szinte minden náció megfordult nálunk. Tőlem is kérdezgették, hogy mi vagyok, líbiai, arab vagy észak-indiai, mert nem tűnök magyarnak. Végül az egyik kolléganőmnek elmondtam, hogy cigány származású vagyok, és akkor elkezdtünk beszélgetni, hogy kik is a cigányok, hogy éltem én ezt meg. Akkor először tapasztaltam azt, hogy valaki tényleg kíváncsi erre, valószínűleg azért is, mert annyiféle helyről származtunk, hogy már nem számított, ki honnan jött. Elkezdtem mesélni neki apukámról, és hogy hogy nőttem fel. Ez egy nagyon nagy lépés volt, mert először tudtam erről őszintén beszélni.

Itthon ez hogyan folytatódott?

Azóta meg tudom élni a cigányságomat. Ebben segített az is, hogy az otthoni református közösségbe egyszer eljött Dani Eszter református lelkésznő, aki Kárpátalján szolgált. Tartott egy műhelymunkát, ami azzal a kérdéskörrel foglalkozott, hogy hogyan lehet a cigány közösség felé közelíteni. Tetszettek neki az ötleteim, és később is kapcsolatban maradtunk. Meghívott Budapestre, amikor a Református Egyház kidolgozta a cigánymissziós stratégiáját. Később a református zsinaton voltam gyakornok, és most már fél állásban itt is dolgozom. Különösen a terepmunka jelent nagy élményt. Egyszer voltunk Beregszászon, ahol egy öt-hétezer fős cigány közösség él egy fallal körülvett területen. Amikor odaértünk, tele volt a templom, és a többiek azt mondták, álljak ki én is, mondjak magamról néhány szót. Soha előtte nem beszéltem még ennyi roma előtt. Azzal vezettem fel az egészet, hogy nekem mit jelent cigánynak lenni, és őket is erről kérdeztem, hogy milyen ételeket főznek, milyen szokásokat tartanak, mitől érzik cigánynak magukat. Ez elég nehéz téma egy ötezer fős telepen, ahol elég könnyű a szegénységet egyenlősíteni azzal, hogy egyébként cigány is vagy. Aztán beszéltem a hitemről. Láttam, hogy milyen könnyen kapcsolódunk, és hogy többeknek könnyes a szemük. Ezek egyébként a legnagyobb élményeim: amikor beszélek magamról, és arról, hogy milyen tapasztalataim vannak Istennel, és látom, hogy ugyan én fel sem tudtam készülni rendesen, meg egyébként is, alkalmatlannak gondolom magam, az előttem állók mégis valamilyen csodálatos módon megérintődnek, és elkezd bennük működni valami, ami nem tőlem van, aminek én is csak az eszköze vagyok.

A nemzetközi tanulmányok szak elvégzése után jelentkeztél a teológiára. Megtaláltad a hivatásodat?

Az a nap, amikor eldöntöttem, hogy lelkész leszek, egy nagyon nehéz pillanat volt az életemben, gyakorlatilag szétesett a családom. Nagyon feszült voltam, nem tudtam mi lesz, mégis úgy döntöttem, elmegyek a templomba. A prédikáció arról a bibliai szakaszról szólt, hogy az emberek hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak, és hogyan halljanak róla, ha nem hirdetik, mert szükség van arra, hogy valaki beszéljen erről, és akkor ráeszméltem, hogy nekem is az volt az első gondolatom a megtérésemkor, hogy miért nem mondta el nekem senki, hogy Jézus micsoda áldozatot hozott értem. És akkor eszembe jutott, hogy vannak olyanok, akik még szintén nem tudják ezt, és én lehetek az, aki elmondja nekik. Apukám például ugyancsak nem hallotta még. És ott vannak még rengetegen, akiknek szintén szükségük lenne erre. Ekkor konkrét emberekre is gondoltam, és úgy álltam fel a templompadból, hogy én lehetek az a valaki, aki ezt megoszthatja velük. Akkor fellélegeztem, mintha egészen addig toltam volna magam előtt ezt a súlyt, és le tudtam tenni azzal, hogy eldöntöttem, beadom a jelentkezésemet. Pedig előtte sok barátom javasolta, hogy menjek a teológiára, és én mindig meggyőztem őket, hogy nekem ott nincs helyem.

Mik a legközelebbi céljaid, hogyan képzeled el a jövődet?

Szeretnék a közeljövőben jelentkezni egy ösztöndíjra Amerikába, Atlantába, mert szeretném megismerni a fekete egyház történetét, és a tanultakat később hazahoznám az itthoni cigány közösségekbe. Nagyon izgalmas, hogy a különböző kultúrák a zenében, a liturgiában hogyan jelennek meg. Nagyon nagy álmom az is, hogy egyszer egy-két évig egy afrikai közösségben szolgáljak. Ghánában van egy mesterséges tó, amiből éles fadarabok állnak ki, és gyerekek halásznak benne, akiket a saját szüleik adtak el erre a munkára. A tó környékén működik egy szervezet, amelyik megpróbálja visszavásárolni, és taníttatni ezeket a gyerekeket. Ennél a szervezetnél is örömmel dolgoznék egy-két évig. Nagy álmom egy multikulturális gyülekezet. De hosszabb távon szívesen lennék egy borsodi vagy más, többségben cigányok lakta településen lelkész. Az egyik lelkész barátommal, Balogh Róberttel szoktunk beszélni arról, hogy Magyarországon nincs olyan sok cigány származású lelkész, ezért cigányként nekünk nagyobb dolgokat kell meglépnünk, nekünk kell elvállalni a legnehezebb helyzetben lévő településeket. Hogy miért érezzük így? Azt hiszem azért, mert ha egy cigány nem megy el a cigányhoz a nyomorba, akkor mégis kitől várhatjuk el ugyanezt?

Interjú: Izsó Zita