Závory Andrea színésznő a legendás 25. Színházban kezdte pályafutását, később játszott többek között a Várszínházban, és Jancsó Miklós kecskeméti társulatában is, ám a harmincas évei közepén úgy érezte, nem tud tovább fejlődni, és ott hagyta a színpadot. Nem sokkal később jelentkezett biztosítási ügynöknek, és a szakma a második hivatásává vált: ma már cége első tíz legjobb ügynöke közé tartozik. Közben visszatért a színpadra is, jelenleg két darabban játszik, és önálló verses esteket is tart.

Hogyan kerültél a színház közelébe, már gyerekkorodban is színész szerettél volna lenni?
 
Kiskoromban az volt az álmom, hogy tangóharmonikás bohóc legyek, de édesanyám nem tudta, hogy be kellett volna íratnia az artistaképző iskolába, és amikor kiderült, már késő volt. Ezért helyette zongorázni tanultam egy zenei munkaközösségben. Édesanyám, aki egyedül nevelt, egy árvaházban dolgozott gondozóként. Esténként gyakran otthon foltozta a gyerekek rongyos ruháit. A munkája mellett takarítást vállalt a házban, ahol laktunk, hogy tudja fizetni a zongoraóráimat. Később, a zongoratanárnőm halála után egy másik munkaközösségbe kerültem Bársony Margit nénihez, aki a híres szubrett, Bársony Rózsi testvére volt. Nála már énekelni is tanultam. Ő vitt el engem először színházba, operába, szinte az unokájának tekintett. Sajnos tizennégy éves koromban ő is meghalt. Nem sokkal később édesanyám megházasodott, és az idilli gyerekkorom ezzel véget is ért. A házassága nagyon rosszul sikerült, én szinte haza sem mertem menni ebben az időszakban. Ezekből az évekből az egyetlen szép emlékem az öcsém, aki tizenöt éves koromban született. Négy évig gyakorlatilag a belváros utcáin kódorogtam, de ez Pestnek az a része volt, ahol az akkori értelmiségi kör találkozott, így engem tizennégy évesen az utcán lődörgő kislányként az egyetemista fiatalok minden szépre, jóra megtanítottak. Tizenöt évesen Konrád Látogatóját olvastam, híres írók asztalánál ültem, és hallgattam a beszélgetéseket. Nekem ez egy óriási iskola volt, amiért hihetetlenül hálás lehetek, és ha valamit tudok, akkor az ott, köztük alapozódott meg. Tizennyolc éves koromban azonban depresszióba estem az otthoni körülmények miatt, három hónapig kómás állapotban voltam, majdnem belehaltam.
 
Mi adott erőt, hogyan tudtál végül is kikerülni ebből az állapotból?
 
Én úgy mondom, hogy visszaszülettem az életre. Akkor már nagyon le voltam fogyva, újra meg kellett tanulnom járni. Emlékszem, hogy a Váci utcát pont akkor zárták el az autóforgalom elől, akkor lett sétálóutca. Még ma is előttem van, hogy ragyogóan süt a nap, engem két oldalról támogatnak, újra tanulok járni a Váci utcában, és kihasználom a váratlanul megnyílt teret, mert most már bárhova biztonsággal léphetek.
 
Mihez kezdtél a gyógyulás után?
 
Nem sokkal később láttam a Köllő Miklós által vezetett Dominó Pantomim együttest az egyik Rákfogó koncerten, és valósággal beleszerettem a jazztáncba. Jelentkeztem az együttesbe, és fel is vettek, de az első klasszikus balett órán a rúd mellé állva kiderült, hogy egy élő csontváz vagyok, izomzat gyakorlatilag nincs rajtam. A több órás edzés után összeestem, alig tudtam lemenni a lépcsőn. De nem adtam fel, folytattam. Nem sokkal később balesetet szenvedett az egyik táncosunk, aki a Vígszínházban a Nők iskolája című darabban eltáncolta a főszereplő, Arnolphe vágyálmait. Én kerültem be helyette erre a szerepre. Rettenetesen féltem. Sosem felejtem el, a főszerepet játszó Darvas Ivánnal együtt mentünk be a színpadra a sötétben, ő fogta a kezemet, és nyugtatgatott, hogy nem kell félni, minden rendben lesz.
 
Hogyan lettél végül táncos helyett mégis színész?
 
Az egyik barátnőm, aki nagyon tehetségesnek tartott, beadta a jelentkezésemet a 25. Színház stúdiójába. Az akkoriban egy legendás- mai kifejezéssel élve alternatív- színházi műhely volt. A stúdiót ellenfőiskolának szánták, nagyon nagy nevek tanítottak ott, nekem Iglódi Pista volt a rendező-, Montágh Imre a beszédtanárom, és sok ismert rendező is tartott órákat. Később a 25. Színház megszűnt, létrejött a Várszínház, és ott kezdtem el játszani. Két évet töltöttem el a társulatban.
 
Miért kerültél el végül a Várszínházból?
 
Akkoriban már nagyon nagy színészek szerződtek oda, és nekem esélyem sem volt, hogy igazán nagy szerepet játsszak. Emlékszem, a drága Paudits Béla mondta, hogy Andi, szerződj le vidékre. Így kerültem az új Nyíregyházi Színházhoz, ahol két évet töltöttem el. Itt kaptam meg az első főszerepemet, és itt találkoztam újra Jancsó Miklóssal, aki még a 25. Színházból ismert. Ő később elvitt engem a Kecskemétre. Két csodálatos évet töltöttem ott. A kecskeméti időszak után leszerződtem a Józsefvárosi Színházba. Egy évadot bírtam ki, abszolút főszerepeket játszottam, de 87-ben már nem írtam alá a következő évadra szerződést. Sajnos van egy nagy hibám, maximalista vagyok. Úgy éreztem, hogy ott már nem tudok tovább fejlődni. Pedig ebben az évben rendezett engem Tímár Béla az Ágacskában, amiben a Pösze egeret játszottam. Ő azt mondta, ezzel az alakítással a nagy színésznők sorába emelkedtem, Csukás Istvánnak pedig annyira tetszett, hogy írt nekem egy jutalomjátékot Tükörbohócok címmel, ami később kilenc évig ment a Tháliában. Ennek ellenére úgy döntöttem, abbahagyom, mert úgy éreztem, hogy ha nem vagyok a legjobb tíz színésznő között, és esélyem sincs, hogy bekerüljek, akkor nincs értelme.
 
Azért ez egy nagyon nagy döntés, nem lehetett könnyű meghozni. Mennyi idő alatt vált véglegessé, hogy ott hagyod a színpadot?
 
Én ezt nagyon gyorsan eldöntöttem. Már az évad közepén tudtam, hogy nem fogok aláírni a következő évre. Még ma is őrzöm az alá nem írt szerződésemet. De már a nyáron nagyon mély pokolra kerültem, úgy éreztem, nem tudok létezni a színház nélkül, csakhogy akkor már késő volt. Annyira a szélére értem akkor a dolgoknak, hogy majdnem belehaltam a színház hiányába és a saját döntésem súlyába. De később valahogy mégis felemelt a Teremtő. 1991-ben elvittek a barátaim Franciaországba, és megnéztük Mont Saint Michel katedrálisát. Ott szó szerint megérintett. Simone Weil írja, hogy mindenki szeretné megtapasztalni, hogy ő létezik-e, vagy nem. Ő egyetlen biztos módszert talált erre: teljesen ki kell üresedni, el kell veszíteni mindent, és ugrani. És akkor vagy megtart, vagy nem. Én magam által kiselejtezett bohócként pontosan ezt éltem át. És akkor megtapasztaltam, hogy utánam nyúlt az Isten, és azóta is a tenyerében tart. Kitaláltam, hogy megcsinálom az Alice Csodaországban összes szerepét. Novák Jánost kértem fel rendezőnek, aki nyolc csodálatos dalt is írt nekem az előadáshoz, és nem fogadott el egy fillért sem a munkájáért. Ezt a darabot azóta is nagy lelkesedéssel játszom, most már huszonegynéhány éve a Kolibriben. A szöveg szerencsére úgy van megírva, hogy mindegy, hány éves vagyok benne.
 
Hogyan kerültél biztosító szakmába? Az ember azt gondolná, ez elég éles váltás a színház után.
 
1991-ben kerültem a biztosítói szakmába. Szerettem volna egy saját színházat, ezért szükségem volt több pénzre. Sosem veszek egyébként újságot, de Franciaországból hazatérve megállított valaki egy újságos bódé előtt, és vetetett velem egy lapot. Abban volt a jelenlegi biztosítóm álláshirdetése. Ott nyitottam ki. Biztos voltam abban, hogy ez nem véletlen. Az ember egyszerűen érzi, amikor vezetve van. Bementem az akkori igazgatóhoz, és megmondtam neki, hogy én leszek a legjobb ügynöke. Azt gondolta, őrült vagyok, de felvett. És én lettem a legjobb ügynöke. Persze mindez egyáltalán nem ment könnyen: eleinte nylon zacskóban vittem be az irodába s szerződéseket, és bakancsban jártam, mert másban nem bírtam volna ki a napi 14-15 óra munkát. Egy kis kocsival jártam az országot Záhonytól Fertőszéplakig.
 
Rögtön érezted, hogy művészként ez neked való lesz? Sosem bizonytalanodtál el?
 
Az az igazság, hogy volt egy komoly fordulópont. Körülbelül három hónapja dolgoztam a biztosítómnál, amikor az egyik ügyfelem éjjel felhívott, hogy haldoklik az édesanyja. Senkije nem volt rajta kívül. Hajnali fél 5-ig beszélgettünk, tartottam benne a lelket. És reggel, amikor bejöttem a munkahelyemre, és beszámoltam erről a többieknek, valaki azt mondta, hogy tudod, kit hívjon fel éjszaka az ügyfele... És én azt mondtam magamban, hogy engem. És akkor megértettem, hogy micsoda kegyelem az, hogy valaki engem fel mer hívni nagy bajában. Onnantól kezdve számomra ez a munka valódi hivatás. Engem nem a jutalékrendszer érdekel. Számomra az a legfontosabb, hogy embereket szolgálhatok, ezúttal nem a művészetemmel, hanem az emberségemmel, a szakmai tudásommal, az odafigyelésemmel. Mert nem csak biztosítási gondokkal, hanem sok egyéb problémával is megkeresnek. Én meghallgatom, mondok két jó szót, és ha nem is jut eszembe semmi, egy versidézet biztos jön valamelyik zsenitől. Rengeteg szeretetet kapok tőlük, itt szedem össze azokat a szeretetmorzsákat, amikre szükségem van. Mert egyébként egyedül élek, édesanyám házasságának egyik következménye, hogy nem tudtam megbízni egyetlen férfiban sem. Még egy traumát nem viseltem volna el, így inkább a nem döntést választottam. De azt csinálom, amire születtem, és ez nagy dolog.
 
Nincs benned hiányérzet amiatt, hogy a színházi karriered a hagyományos értelemben nem folytatódott?
 
Nem. Így is boldog vagyok. Nagyok sok ember vesz körül, van, akinek huszonöt éve én vagyok az ügynöke. Számos elismerést kaptam, mindent elértem, amit csak lehet, ráadásul a biztosítómon keresztül harmincöt országban jártam. Nem mondom, hogy nem tudnék többet játszani, de mindig vannak új verses előadóestjeim, és jelenleg két darabban játszom: az Alice mellett a Diótörőben, amit az Átriumban játszunk Magács László rendezésében, de vidéken is sok színházban megfordulunk vele. Szerepeltem az első Játékkészítőben, amit szintén Magács Laci rendezett. Két zárt bohócjelentünk volt Pokorny Liával, ami amiatt is hatalmas élmény volt, mert egy előadásban játszhattam Alföldi Robival és Koltai Robival, akiket nagyon tisztelek. Néhány évvel ezelőtt saját színházacskámat is meg tudtam vásárolni, de közben rájöttem, hogy nekem a jelenlegi életmódom mellett nem lesz időm arra, hogy megvalósítsam azt, amit szerettem volna, ezért odaajándékoztam egy olyan személynek, aki véleményem szerint nagyon jó célokra fogja majd használni. Egyébként boldog vagyok attól, hogy kijövök lelkesen, kiizzadva a színházból, mondjuk az Alice után, és rögtön belevetem magam a biztosítózásba. Van abban valami mámorító, hogy én ezt tudom, és megcsinálhatom, és mindkét munkámon keresztül adhatok valamit az embereknek, mert én nem tudok máshogy működni. Ha például sorban állok a közértben, akkor biztos, hogy az alatt összeismerkedek valakivel. És ha mondjuk csak egy zsemlére elég a kis pénze, és nem tudja megvenni mellé, amit akart, akkor én igyekszem úgy kiegészíteni, hogy el is fogadja, és megmondom neki, hogy boldoggá tesz, hogy segíthetek, és hálaistennek én ezt megtehetem. Aztán kimegyünk és beszélgetünk még egy kicsit, megpróbálom felemelni, boldoggá tenni a napját. Sokszor az autóból is kimosolygok idegenekre. Biztos sokan azt gondolják, mit akar ez az öreg tyúk... Pedig semmit, csak jobb napot okozni. Ha az emberek tovább tudnák adni a mosolyt, az élet sokkal szebb lenne. Én nagyon szerencsés embernek érzem magam, mert ahogy indultam, akár el is süllyedhettem volna Budapest utcáin. És ehelyett jöttek csodálatos emberek, akik segítettek és segítenek a mai napig. A Teremtő felemelt, és azóta is a tenyerében tart, én pedig próbálok úgy szolgálni, hogy mindezt sose kelljen megbánnia.
 

Interjú: Izsó Zita