facebook
 
2016. augusztus 15.

Név: Sebestyénné Földes Ilona, Cica
Foglalkozás: étteremvezető
Fotózás helyszíne: Róma Ételbár (Csalogány utca)
Nem azt mondják, hogy megyünk a Rómába, hanem hogy megyünk a Cicához ebédelni
A Buda egyik hangulatos utcájában található Róma Ételbár valóságos intézmény, a kerületben mindenki ismeri. A hely házigazdája, Cica élő legenda, mindent tud az elmúlt fél évszázad budapesti vendéglátásáról és az éttermek, presszók világáról. Családtagként köszönti a vendégeit, ahogy ő mondja, itt ebéd mellé mindenkinek jár a puszi. Mindeközben fiatal pincéreket megszégyenítő lendülettel szolgál ki, és bár már hetvenhárom éves, még véletlenül sem hagyja, hogy magázzam.
Mióta foglalkozol vendéglátással, és hogyan léptél erre a pályára?

Vidékről származom egy szegény családból. Farmoson éltünk az Oncsa-soron (országos nép-és családvédelmi alap) egy szükségházban, amit a rászorulóknak építettek. Sokat éheztünk, mi gyerekek jártunk a földekre cukorrépát és krumplit lopni. Azóta sem bírok ránézni a paprikás krumplira, akkor sem, ha éppen az van a menüben. Később édesapámat elvitték málenkij robotra Szibériába, vasutat építeni. Az utolsók között jött haza, kivették a fél tüdejét, nem sokra rá meg is halt. Édesanyám egyedül maradt velem és a hat testvéremmel. Az unokanővéremnek, Terának viszont nem lehetett gyereke, ezért megkérte anyukámat, adjon már neki oda egyet, mert neki nem adott az Isten. Anyukám beleegyezett, sorba állított minket, azt mondta Terának, csukja be a szemét, és válasszon egyet. Én voltam az a szerencsés, akire rátette a kezét. Így kerültem fel Lőrincre. Akkor épült a Ferihegyi repülőtér, ahol Tera unokanővérem repülésirányító volt, tárcsával jelezte a gépeknek, hogy felszállhatnak. 1956-ig maradtam náluk. Akkor kitört a forradalom, emlékszem, épp mandulaműtétem volt, és kitettek a kórházból, mert kellett az ágy a sebesülteknek. Tera unokanővérem pedig épp sorba állt kenyérért Pestlőrincen a Béke téren, amikor bejöttek az oroszok Vecsés felől, és rálőttek az emberekre. Ott halt meg a téren, én pedig hazakerültem. Később Tera testvére vett magához, aki a VIII. kerületben élt. Ott beiratkoztam a Wesselényi utcai kereskedelmibe. A tanulóévek alatt az osztályfőnököm egyszercsak odahívott magához, és azt mondta, Cica, neked nem vas- vagy illatszerboltba kell menned dolgozni, hanem a vendéglátásba, mert a vélemények alapján te oda való vagy. Mondtam neki, hogy nem tudom kitanulni azt is, mert el kell tartanom magam. Erre az osztályfőnököm felajánlotta, hogy állja egy évig a költségeimet, csak hogy ki tudjam tanulni a vendéglátást. Azóta, vagyis már több, mint ötven éve vagyok a szakmában.

Melyik helyen kezdtél el dolgozni?

A VIII. kerületben kezdtem az Otthon étteremben. Nem szerettem, mert oda jártak a stricik és a Rákóczi téren strichelő lányok. Nagyon szép voltam fiatalon, karcsú derekú, hosszú, fekete hajú. A fiúk folyton fogdostak, és ezt egy idő után nem bírtam gyomorral. Bementem a munkaügyre, kértem, hogy helyezzenek át. Ekkor kerültem a Marika presszóba, ahol olyan hírességek léptek fel, mint például Kovács Erzsi, Hollós Ilona, Németh Lehel, Ákos Stefi. Később átvette a Pannónia. Amikor 1968-ban bezárt, tudtam, hogy nem szeretnék a VIII. kerületben maradni, ezért bementem Somogyi Jenő igazgatóhoz. Ő mondta, hogy hamarosan nyit a Dunapark kávéház, de még takarítani kell. Mondtam, hogy szívesen segítek, nekem nem esik le az aranygyűrű az ujjamról, merthogy nem hordom. 1968. december 15-én megnyitottuk a Dunaparkot. A hetvenes években nyaranta lementem a Balatonra az Európa Szállóba dolgozni. Oda nagyon vegyes társaság járt: gazdag szülők gyerekei, pénzváltók, későbbi olajvállalkozók. A nyugatnémetek ott találkoztak a keletiekkel. Később nyitott a Pannónia egy szállodát és egy éttermet Ausztriában, Wiener Neustadtban, ott is dolgoztam öt évig.

Mennyiben volt más ott a légkör, nagy különbség volt a két ország között?

Az egész úgy kezdődött, hogy nem is akartam kimenni Ausztriába. Akkor már megvolt a fiam, ráadásul egyedül voltam, az első férjem meghalt autóbalesetben. Az anyukám vigyázott a gyerekre. Egyszercsak behívott Somogyi vezérigazgató, és azt mondta, Cica, maga kimegy öt évre Wiener Neustadtba dolgozni. Hozzá kell tennem, nagyon szeretett, mióta vállaltam a takarítást a Dunaparkban a nyitás előtt. Azt válaszoltam neki, hogy biztos, hogy nem megyek. Azt mondta, de bizony, Cica, maga kimegy, meglátja, tíz napot kell dolgozni, utána négy nap szabad. És azt is hozzátette, ide figyeljen, szépasszony, ahogy magát ismerem, maga öt év után haza fog jönni húszmillió forinttal. Ha nem, akkor majd én kipótolom. Nem kellett kipótolnia. Egyébként kicsit más stílusban kellett kint dolgozni, de a vendégeknek mindenhol ugyanúgy meg kell adni a tiszteletet. Közben sok Herendi porcelánt vittem ki Bécsbe, nagyon szerették a régiségkereskedők, akiket még a budapesti és a balatoni éjszakából ismertem. A határőröket pedig mindig le lehetett kenyerezni egy kis paradicsommal vagy paprikával. Az állampolgárságot is megszereztem: volt kint egy magyar származású kollégám, aki korábban disszidált. Mondtam neki, te Laci, vegyél feleségül, mert szeretnék utazni. Azt mondta, semmi gond, megteszem neked, elveszlek. Itthon esküdtünk meg, és egy hónap után megkaptam az állampolgárságot. Én már a nyolcvanas években Izraelben voltam, mert nagyon érdekelt. De bárhova mehettünk az útlevéllel: elég volt kimutatni a kocsi lehúzott ablakán, és továbbengedtek minket. Ahogy letelt az öt év, visszajöttem Magyarországra, és elváltam Lacitól. Nem sértődött meg, ebben állapodtunk meg.

Miután hazajöttél, mihez kezdtél?

1980-ban jöttem haza. Dolgoztam többek között a Gyertyában, a Balettcipőben, később pedig megvettem ezt az üzletet, a Róma Ételbárt, amit 1987 óta viszek. Sok olyan vendégem van ma is, akiket még más helyekről, például az Anna presszóból vagy az Apostolok étteremből ismerek. Azóta is hozzám járnak ebédelni.

Azért ez nagyon nagy dolog. Mi a titka annak, hogy megmaradt a vendégkör?

A vendégek itt nem azt mondják, hogy megyünk a Rómába, hanem hogy megyünk a Cicához ebédelni. Sokáig nem is tudta senki, hogy Ilonának hívnak, mindenki csak Cicázott. Szeretek közel kerülni az emberekhez. Még ha fiatalabb is a vendég, mindig azt szoktam mondani, mivel én vagyok a fiatalabb, tegeződjünk. Ebben az üzletben nincs meg a három lépés távolság. Nagyon sok olyan vendégem van, aki még kisgyerekként kezdett ide járni. Most már a saját gyerekeiket hozzák ide. Ők is Cica mamáznak, és a kicsi is Cica mamázik. Ez egy nagyon nagy dolog. A szakmában sem ismernek másképp, csak úgy, hogy Cica.

Ki adta neked ezt a nevet?

Kiskoromban mindig mindenféle kóbor macskát összeszedtem, és hazavittem. Amikor az unokanővéremhez kerültem Budapestre, a falubeliek Farmoson kérdezgették anyukámat, hogy hol van a szép kis cicás lányod? Ez a név később rám ragadt, öt éves korom óta vagyok Cica.

A mostani férjeddel hogyan ismerkedtél meg?

Akkor már a Gyertyában dolgoztam. A Dunacorso Étterembe jártunk a barátnőimmel, ahol a későbbi férjem volt a felszolgáló. Egyszer ott felejtettem az öngyújtómat az asztalon. Felhívtam a helyet, és kértem Attilát, hozza be nekem a munkahelyemre. Mondta, hogy jó, kezicsókolom, behozom. Ezt eljátszotta körülbelül ötször. Egyszer aztán bejött hajnalban a kollégáival a Gyertyába, amikor már majdnem zárni akartam. Mondtam is nekik, hogy jó, hogy most jöttök, már éppen menni akartam. Ahelyett, hogy valamelyikőtök kivenne a munkából. És akkor megszólalt az uram, hogy én nagyon szívesen kiveszem magát, Cica. Ez volt az ajánlata, aztán visszaadta az öngyújtómat is. Ez február 19-én volt, 20-án hozzánk költözött. Két év múlva összeházasodtunk. Azóta együtt vagyunk. Most már a Rómát is közösen visszük.

A hetvenes, nyolcavanas években milyen volt az éttermek, presszók hangulata? Más, mint most?

Régen mindenki ugyanarra a helyre járt. És ugyanúgy, mint nálam, átültek egymás asztalához a vendégek. Nap végén a bőrdíszműves megkérdezte mondjuk a cipészt, hogy milyen volt a forgalma. Abban az időben 10-12 forint volt egy menü, 3 Ft egy presszó kávé, 5 Ft egy sör. Az én alapfizetésem 400 Ft, később 6-700 Ft volt, de borravalóval együtt az 1800 Ft-ot is megkerestem. Akkoriban 100 Ft-ból egy hétre elegendő húst tudtunk vásárolni. Az emberek jobban megengedhették maguknak, hogy étterembe, kávézóba járjanak. A fizetések nem voltak magasak, de az emberek kevesebb felesleges dologra költhettek. Nem vehettünk például tévét, kevesen vezettek autót. Nem volt ekkora hajtás sem, mint ma: az emberek sokkal inkább ráértek arra, hogy munka előtt vagy után beüljenek beszélgetni kicsit.

Az étterem falán rengeteg bekeretezett arckép található.  Kik ők?

A bal oldalon a vendégeim gyerekei láthatók: mindenkitől, aki idejön, kérek egy fotót. Ők a Cica mama gyerekei. Sok kisgyerek van, aki még az édesanyja hasában volt, amikor először jött, és még ma is idejár. A jobb oldalon pedig az ismert emberek, zenészek, színészek, politikusok képei találhatók. Annak idején, még az alakulás környékén az egész Fidesz idejárt, itt a Csalogány utcában volt ugyanis egy kis irodájuk: Fodor Gabi, Deutsch Tomi, Ungár Klári, és persze Orbán Viktor. Ki gondolta volna akkor, hogy ebből a Fideszből lesz még valami? A művészek közül ide járt például szegény Somló Tomi, de a mai napig vendégem Babos Gyuszi, Török Ádám vagy a Padödős Mariann. De ebédelt nálam Demján Sándor is, akit még Székesfehérvárról ismerek. Három éve, amikor itt járt, épp ki volt téve az asztalra a 168 óra, amiben volt egy cikk rólam és az ételbárról. Amikor elolvasta, megkérdezte: Cica, amit magáról olvastam, az igaz? Visszakérdeztem, hogy miért hazudnék? Akkor ugrott be neki, hogy Székesfehérvárról ismer! Megkérdezte, hogy tényleg én vagyok-e az a fekete hajú kislány? Mondtam, hogy igen. Erre azt mondta, látja, milyen lelkiismeretesen dolgozom, és hogy milyen cserfes vagyok. Ha olyan sokan vannak, hogy nincs időm odamenni a vendéghez, hogy pár szót váltsak vele, akkor megkaparom a fejét, vagy a hátára csapok, hogy jelezzem, észrevettem. Azt mondta, példaértékű, hogy én ezt ilyen hosszú ideje csinálom, ezért előterjeszt az év vállalkozója díjra. Meg is kaptam akkor ezt az elismerést. De annak idején, amikor gyerek voltam, abban a nagy szegénységben megfogadtam, hogy ha az Isten nekem egyszer ad, akkor én azt tovább adom, ezért mindig igyekszem adakozni. Négy idős nagymamának is küldök naponta ebédet, akik özvegyek, és alig tudják kifizetni a rezsiköltségüket. Nekem semmibe nem kerül, nekik viszont nagy segítség. Előfordul, hogy egy-egy vendégemnek is azt mondom, hogy na, most meghívlak ebédre. Kérdezik ilyenkor, hogy miért. Én csak annyit mondok, hogy mert most olyan kedvem van, hogy meghívlak. Vagy itt van a migránsválság is. Tavaly járt erre két menekült. Megálltak a sarkon, és nézték a kaját. Csináltattam nekik négy szendvicset négy szelet csirkével, és mondtam a kis felszolgálómnak, Andrisnak, aki nagyon jól beszél angolul, hogy adja oda nekik és mondja meg, csirkéből van, megehetik. Ők elfogadták, meghajoltak, és hálás szemekkel néztek rám. Kell ennél több elismerés? Nekem biztosan nem. 

Azért több, mint ötven év vendéglátós munka fizikailag is nagyon megterhelő lehetett. Sosem érzed fáradtnak magad?

Én a mai napig nem tudom azt mondani, hogy fáradt vagyok, pedig minden reggel fél 5-kor kelek, és fél 9-kor fekszem le. És nyáron azért a teraszon van munka. Persze többször terveztük már, hogy abbahagyjuk, de egy ideig még biztos nem fogunk bezárni. Nem tudom, hogy tudnék enélkül élni. Átadni biztosan nem fogjuk másnak, mert nagyon hozzánk szoktak a vendégek. Nélkülünk ez az egész nem lenne ugyanaz.
 
Interjú: Izsó Zita