Kinek nem jutott már eszébe, hogy milyen jó lenne egy kis időre mindent hátrahagyni, és útra kelni, bebarangolni a Föld legszebb tájait? Zárug Zita és kedvese, Harkányi Árpád úgy döntöttek, esküvőjük után rendhagyó nászútra indulnak, és körbebiciklizik a földet. A pár 4 év alatt 46 országban járt, és összesen 40 ezer kilométert tett meg. Hazatérésük után pedig rendhagyó előadássorozatot indítottak, amiben arról beszélnek, hogyan lehet havonta egy minimálbérnek megfelelő összegből utazni.

Mikor merült fel bennetek az utazás ötlete?

2010 tájékán egyik este felvetettem Árpinak, hogy mielőtt családot alapítunk, jó lenne elutazni valahova. Mondjuk stoppal Indiába. Árpi erre azt mondta, akkor menjünk inkább biciklivel. Mi egyébként egy farsangi bulin ismerkedtünk meg, ahol ő Tour de France versenyzőnek öltözött, így egyáltalán nem lepődtem meg az ötletén. Árpi mindenesetre addigra már komoly teljesítménytúrákon volt túl, én viszont sohasem voltam kifejezetten sportos, néhány kisebb úttól eltekintve csak a városban bicikliztem. Ettől függetlenül úgy voltam vele, hogy majd mindennap megteszünk egy rövidebb szakaszt, és biztosan menni fog. Elkezdtünk egymásra licitálni, hogy hova is szóljon a túra. Én azt mondtam, hogy ha már elutazunk Indiába, akkor menjünk el Délkelet-Ázsiáig, Indonéziáig, mert voltak ott barátaim. Erre Árpi hozzátette, hogy onnan már nincs messze Ausztrália és Új-Zéland... És ha már ott vagyunk, miért pont ugyanazon az útvonalon jöjjünk vissza? Én ezt még mindig fokozni akartam, ezért azt mondtam, legyen ez a nászutunk.

Mennyit kell spórolni egy ilyen utazásra?
 
Árpi a kiutazásunk előtt már egy ideje dolgozott, így volt egy kisebb megtakarítása, ami nagyjából egy alsó középkategóriás autó ára. Ennyi pénzzel indultunk el, és napi 10 Eurós büdzsével kalkuláltunk, amit végül az utazás közben felmerülő problémák - többek között alkatrészvásárlás, repülőjegyek, kórházi kezelések- miatt nem tudtunk tartani. Így 3353 Ft volt a napi átlagköltségünk fejenként. De ismerünk olyat is, aki napi egy dollárból utazik. A határ persze a csillagos ég, több száz dollárt is el lehet költeni naponta. Minden az ember igényeitől függ. Mi sátraztunk, vagy ingyenes szálláshelyeket kerestünk, például aludtunk parkokban, rendőrségen, templomokban, tűzoltóságokon, üzlethelységekben, garázsokban, de sokszor helyiek is befogadtak magukhoz, amit valahogy mindig igyekeztünk meghálálni. Ezenkívül főztünk magunkra, illetve kis eldugott ázsiai kifőzdékben ettünk. Úgy voltunk vele, hogy ha majd kell valami, akkor megállunk és szerzünk munkavízumot, ami így is lett, mert Új-Zélandon elfogyott a pénzünk, ezért ott maradtunk, dolgoztunk két hónapot. Persze pénz nélkül nyilván nem lehet elindulni, és mi sok szempontból tagadhatatlanul szerencsések voltunk, hiszen nem voltak kötelezettségeink, hitelünk, vagy gondozásra szoruló hozzátartozónk. Ugyanakkor az emberek sokszor azt hiszik, ilyen utakat csak akkor lehet megtenni, ha az embernek nagyon gazdag a családja, vagy megnyerte a lottóötöst, pedig ez egyáltalán nem így van. Más kérdés, hogy nem biztos, hogy mindenki el bírta volna viselni azokat a körülményeket, ahogy mi utaztunk.
 
Sokan nemhogy a házasságtól, de még az összeköltözéstől és tartanak, ti viszont egészen sajátos módon, egy ilyen komoly kihívással kezdtétek a közös életeteket.

Ráadásul mi így költöztünk össze, előtte nem is éltünk együtt, tiszteletben tartottuk a hagyományokat. Persze össze kellett csiszolódnunk, hiszen a négy éves út alatt napi 24 órában össze voltunk zárva, összesen két éjszakát töltöttünk külön. De mostanra teljesen összehangolódtunk. Csak mi voltunk egymásnak a biztos pont, és ez nagyon sok mindenre rávilágított. Nagyon komoly stressznek voltunk kitéve, hiszen napi szinten kellett új kultúrákhoz, új szokásokhoz alkalmazkodnunk. Különösen Ázsiában voltak hatalmas különbségek az egyes országok között. Éppen emiatt talán az út eleje volt a legnehezebb. Mindennap túl kellett lépnünk önmagunkon.
 
Ennek köszönhetően elfogadóbb lettél?

Igen. Kevésbé idegeskedek jelentéktelen dolgokon. A ház, a ruha, az autó legfeljebb praktikus okokból számítanak, de sokkal fontosabb az élet, az idő, az egészség. Egy nagyon érdekes gondolattal találkoztam már útközben, ami szerint az utazónak nincsen tegnapja, csak holnapja. Ez tényleg így van. Amikor utazóként átlépsz egy másik városba, akkor ott senki nem ismer téged, ezért valóban nincsen múltad, nincsen semmi, ami magaddal viszel, nem ismernek az emberek, tabula rasa leszel. Új életet kezdhetsz minden nap. A folyamatos újrakezdés lehetősége pedig alkalmat ad az embernek arra, hogy megélje a belső szabáságát, mindent újraértékeljen, letisztítson dolgokat.
 
Mik voltak az utazás legjobb pillanatai?
 
Amikor úgy éreztük, a helyiek befogadtak minket. Persze Ázsiában általában jellemző, hogy az emberek megszólítanak, érdeklődnek, megvendégelnek, meghívnak magukhoz. Az egyik legkedvesebb élményem Pakisztánhoz kötődik. Kína felől léptünk be az országba, egy olyan területre, ahol a hunza népcsoport él. Előtte Kínában alig tudtuk magunkat megértetni, itt pedig odaszaladt hozzánk egy hat éves gyerek, és elkezdett angolul beszélni. Kiderült, hogy a vallási vezetőjük nagyon nagy figyelmet fordít az oktatásra és az egészségügyre, mindkettő igen magas színvonalú. Abban a kis faluban, ahol voltunk, két alapítványi iskola is működött az állami mellett. Azt mondta nekünk az egyik intézmény igazgatója, hogy maradjunk náluk önkénteskedni, tanítsuk a gyerekeket magyarra, mert a tudás hatalom, ez a nyelv is jó lesz valamire. Gondoltunk is arra, hogy egy félévre visszamegyünk hozzájuk. Ázsiában sok országban jellemző, hogy nagynéninek vagy nagybácsinak szólítják az emberek az idegeneket, de ez általában puszta udvariasság. Pakisztánban viszont mindezt abszolút komolyan gondolták, először éreztük az út során, hogy szinte családtagok vagyunk, nem turisták, és ez egy iszonyú nagy különbség. Már az nagy különbség, amikor turistából utazó lesz valaki.
 
Változott benned a kép, amit az emberekről alakítottál ki magadban?

Most már nem látok annyi különbséget az emberek között. Most már azt látom, hogy fájdalmasan egyformák vagyunk. Akárhova mész, a legtradicionálisabban élő amazonasi őslakosok és a szingapúri felgyorsult világban élő ember között lényegi különbség nincs, mindannyian ugyanazt szeretnénk: elfogadást, szerelmet, utódokat, családot. Ezek az alapvető vágyak mindenkiben benne vannak. Innen nézve pedig sokkal könnyebb elfogadni egy olyan lépést, ami elsőre talán bántó lehet számunkra. Most már másképp viszonyulok az emberekhez, mint azelőtt. Sokkal inkább testvérként tekintek rájuk, könnyebben bele tudom képzelni magam más helyzetébe, megértem, a másik mit miért csinál.
 
Hogyan zajlottak az ünnepeitek?

A karácsonyokat Pakisztánban, Vietnámban, Új-Zélandon és Guatemalában töltöttük. Pakisztánban például szereztem egy szobanövényt, amit feldíszítettem. Árpival kitaláltuk, hogy egynapi pénzünket arra költjük, hogy veszünk belőle egymásnak ajándékokat, természetesen ehető dolgokat, mert mást nem tudtunk volna magunkkal cipelni. Én még életemben nem kaptam dobozos tejet, müzlit, meg hasonló európainak minősülő jóságokat karácsonyra, mindenesetre akkor nagyon örültem neki. A karácsonyt megelőző héten még misére is el tudtunk menni, előtte a helyiekkel együtt díszítettük fel a templomot. Utána találkoztunk az atyával, aki megkínált minket teával, majd kiment, és behozott néhány pirítóst és egy kis vajat. Mi ledermedtünk, mert már vagy másfél éve nem ettünk pirítóst. Elképesztően örültünk neki!
Az első születésnapom is nagyon érdekes volt. Iránban megszólított minket az utcán egy cross motoros, aki felajánlotta, hogy elvisz minket siklóernyőzni, ha Teheránban járunk. Pont a születésnapomon érünk oda, felmentünk a hegyre, és fogalmam sem volt, mit kell csinálnunk. Már a tandemben voltunk, amikor kiabálni kezdett, hogy ha azt mondom fuss, akkor fuss. Egyszercsak meghallottam, hogy run, run, és akkor elkezdtem szaladni, és hirtelen jött a szakadék, ami elég félelmetes volt. Ő pedig fent a magasban elénekelte nekem a Happy birthday-t. Árpinak is volt egyébként egy emlékezetes születésnapja, amikor Nepálban 3800 méter körüli magasságban egy vendégházban kártyáztunk két másik utazóval, és a helyiek a helyben készített „pálinkával” kínáltak, ami olyan szörnyű volt, hogy elneveztük a Yeti Csókjának.
 
Amikor négy év után visszatértetek mennyire volt nehéz visszarázódni a korábbi életetekbe? Nem érzitek most üresebbnek, unalmasabbnak a hétköznapokat?
 
Az út vége felé elég tudatosan készültünk a hazatérésre. Árpival ezt úgy szoktuk mondani, hogy olyan volt tudni, hogy mikor érkezünk haza, mintha ismertük volna a halálunk napját. Ez elsőre nagyon vadul hangzik, de a legjobb értelemben kell érteni. Már Latin-Amerikában jártunk, és pontosan tudtuk, mennyi időnk van, ezért mi a lehető legteljesebben akartuk megélni ezt a három hónapot. Ez a hozzáállás pedig segít az utazás utáni életünk megélésben is, törekszünk arra, hogy ne vesztegessük az időnket, és mindig a lehető legteljesebben éljük meg az adott pillanatot. Egyébként miután hazaértünk, a második reggelen volt egy nagyon érdekes érzésem. Mivel ugyanabba a házba mentünk vissza, ahol felnőttem, és ugyanazt a rutint folytattam, mint négy éve, ébredés után úgy éreztem, hogy csak egy nagyon realisztikus álom lett volna az egész utazás. Fel kellett mennem a netre megnézni a fotóalbumjainkat, hogy tényleg elhiggyem, megtörtént.
 
El tudod képzelni, hogy még egyszer belevágj egy hasonló utazásba? Mentek mostanában valahova?

Soha ne mondd, hogy soha. Szerintem gyerekkel is fogunk utazni. Sok olyan párt megismertünk az interneten keresztül, akik kis gyerekekkel – akár 1-2 évesekkel is – utaznak, sőt, volt hogy találkoztunk is ilyen családdal. Micsoda példaértékű dolog ez! Csodálatos lehet így felnőni, hogy már láttad a világot. Hosszabb utazást egyébként most nem tervezünk, viszont épp az országos kéktúrát csináljuk. Itthon is számtalan apró csoda van, minden másodpercben megállunk, hogy lefényképezzünk valamit. Nagyon szeretem egyébként Budapestet is, különösen Zuglót, ahol lakom. Nagyon hangulatos, kisvárosias jellegű, olyan, mint egy kis falu a városban. De egész Budapestet szeretem, nem tudok kitalálni semmi olyasmit, amit ne találnék itt meg. Mindent megad, amit keresek, és amire szükségem van.
 
Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

Szeptembertől szeretnénk indítani egy boldogságról, boldogulásról szóló előadássorozatot. Nem gondolom, hogy különbek lennénk másoknál, vagy többet tudnánk náluk, mindössze annyi történt, hogy az utazás során rá voltunk kényszerítve arra, hogy észrevegyük, megéljük a dolgokat, hiszen el kellett fogadnunk, ami jött, ki voltunk téve a külső körülményeknek. Ennek köszönhetően rengeteget fejlődtünk, mind az emberismeret, mind a problémakezelés, helyzetfelismerés szempontjából. Ugyanezeket a tapasztalatokat egy kisebb utazással, sőt, akár egy helyben élve is meg lehet szerezni. Ebben szeretnénk segíteni másoknak is, hogy ne morzsolódjon el az élet, hanem mindannyian minél jobban, a maga teljességében élhessük meg a jelen pillanatot, mert csak így tudjuk szebbé tenni a múltunk, és reménytelivé a jövőnk.
 
Interjú: Izsó Zita