Horváth Csilla, Hocsi rajzait és írásait a Fedél Nélkül című utcalapból ismerem. Csilla 2002-ben lett hajléktalan, amikor elvesztette az otthonát. Három évig élt különböző szállásokon, majd a lánya kapott az édesapjától egy lakást, ahova ő is be tudott költözni. Azt mondja, hatalmas szerencséje volt. Ma a Menhely Alapítványnál dolgozik, és próbál segíteni azokon, akik hasonló helyzetben vannak, mint amilyenben ő volt.

 
Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?
 
Édesanyám agrármérnök volt, édesapám pedig pilóta, de sajnos alkoholista lett, így a végén kirúgták a Malévtől. Két testvérem volt, az öcsém három és félévesen, a nővérem pedig húszévesen halt meg, mindketten olyan betegségben, amit egy kicsit több odafigyeléssel lehetett volna gyógyítani. Közben széthullott a családom, a szüleim elváltak. Édesanyám nem tudta feldolgozni a nővérem elvesztését, egy évvel később ő is meghalt. Én akkor 19 éves voltam.
 
Fel tudta dolgozni akkor ezeket a tragédiákat?
 
Lehetséges, hogy a családi problémák következménye, hogy a kamaszkorom elég zűrös volt. Általános iskolában deviánsnak minősítettek. Pedig elég csendes, visszahúzódó gyerek voltam, de ha valaki túlfeszítette a húrt, akkor nem csak kiabáltam, hanem ütöttem is.
 
Tanult valamilyen szakmát, amiben később el tudott helyezkedni?
 
Elvégeztem a gép- és gyorsíró iskolát, de sohasem dolgoztam a szakmámban. Ez a jelenlegi a harmincharmadik munkahelyem. Voltam többek között állóeszköz nyilvántartó, könyvtári adminisztrátor. Ezt élveztem a legjobban, mert gyakorlatilag fizetésért napi nyolc órát olvashattam. Munka mellett esti gimnáziumba jártam. 22 évesen érettségiztem le, és ahogy letettem az utolsó vizsgám, egy hét múlva megszületett a lányom. Az apjával két hétig voltam csak együtt. Akkoriban nagyon felszínes kapcsolataim voltak, mert nem találtam olyan partnert, aki eltűrte volna, hogy nagyon öntörvényű vagyok.
 
Nehéz volt egyedülálló anyaként?
 
Nem volt könnyű, de meggyőződésem, hogy még mindig könnyebb volt, mintha a nyakamba veszek egy férfit. A lányom apja közben kiment dolgozni az Egyesült Államokba, és kivitte magával a lányom, aki 7 évig volt kint vele, és nagyon jól megtanult angolul. Közben 2002 decemberében elveszítettem a lakásomat. Nem tudtam fizetni a számlákat, mert hol volt munkám, hol pedig nem, így egy elég tetemes, 300 ezer forintos tartozást halmoztam fel. Egyik napról a másikra az utcára kerültem.
 
Különösen az első időszakban lehetett nagyon nehéz szembesülni ezzel az új helyzettel. Mi volt az, ami erőt adott?
 
Gondoltam arra, hogy öngyilkos leszek, mert fogalmam sem volt, mit csinálhatnék, úgy éreztem, nincs értelme semminek. Arra emlékszem, hogy ültem a 99-es buszon, és körbe-körbe utaztam, hogy kiválasszak magamnak egy jó kis helyet, ahol kitalálhatnám, hogyan végezzek magammal. Aztán egyszer csak kanyarodott egy éleset a busz, én meg majdnem kiestem az ülésből, közben erősen kapaszkodtam, működött bennem az életösztön, és rögtön arra gondoltam, hogy a fenét leszek én öngyilkos. Az, hogy valaminek vége van, még nem jelenti azt, hogy mindennek vége van, mert csak egy adott dolognak fejeződött be, és most kezdődik valami egészen más.
 
Mihez kezdett ezután?
 
A Menhely Alapítványnak köszönhetően átmeneti szállóba kerültem, nem sokkal később pedig munkát is találtam, egy óvodában lettem takarító. A szabadidőmet pedig igyekeztem hasznosan eltölteni. Kamaszkoromban kezdtem el verseket írni, öt éves korom óta pedig folyamatosan rajzolgatok. És egy átmeneti szállón, amikor még nem alszik az ember, a legjobban alkotó tevékenységbe menekülve lehet kizárni a környezetet. Nekem megvan az a képességem, hogyha olvasok, írok vagy rajzolok, akkor megszűnik körülöttem a külvilág, tőlem ölhették egymást a többiek. Aztán kapóra jött, hogy 2004-ben elindult a Fedél Nélkül havi művészeti pályázata. Én rögtön jelentkeztem, egy verset, egy rajzot meg egy rövid novellát adtam le, és a novellával első díjat nyertem. Nagyon büszke voltam magamra! Akkor már összebarátkoztam a szálláson a többiekkel, és azok, akik kukáztak, elhozták nekem az összegyűjtött körömlakkokat és telefonkártyákat, és én a telefonkártyákra festettem körömlakkokkal mindenfélét. Volt egy csomó, amit eladtam, a pályázatra is küldtem be belőlük, és volt olyan telefonkártya, amit az egyik szobatársam vett meg.
 
A lányának elmondta, hogy hajléktalan lett?
 
Amikor utcára kerültem, akkor ő már itthon volt, és akkoriban ment férjhez. Természetesen beszéltem vele, de el volt foglalva az új családjával. Igazság szerint haragudott is rám amiatt, hogy elvesztettem a lakást. Később rendeződött a kapcsolatunk, most már az ő lakásában lakom, amit az apja vett neki. 2006-ban költöztem hozzá, előtte három évig voltam hajléktalan.
 
Mióta dolgozik a Menhely Alapítványnál? Egyértelmű volt, hogy a hajléktalan sorból kikerülve otthontalan embereknek fog segíteni?
 
Egyáltalán nem. Érdekes, hogy amíg én is ebben a helyzetben voltam, addig nagyon utáltam a többi hajléktalant. De megértettem, hogy az utálatosságuk leginkább a szerencsétlenségükből és a nyomorukból fakad. Tényleg állati gusztustalan látvány, amikor fetreng az utcán egy rettentő koszos, büdös ember, de aztán egyszer az egyik ismerősömmel sikeresen rábeszéltünk egy akkor már józanodó, piszkos hajléktalant, hogy menjen már be Dankóba, fürödjön meg, kap tiszta ruhát. Másnap találkoztam vele ugyanott a körúton, tiszta volt, mondta, hogy jobban érzi magát, én pedig biztattam, hogy szuper, ezt így kell csinálni. És akkor rájöttem, hogy szívesen foglalkoznék ezzel. Felvettek a Menhely Alapítványhoz, és később elvégeztem egy szociális asszisztens képzést is.
 
A hajléktalan emberekkel végzett munka során mennyire számít az, hogy Ön is átélte korábban ezt a helyzetet? Jobban elfogadják, amit mond?
 
Persze, rengeteget számít, de ez mindig kétélű dolog: amikor rendreutasítok valakit, sokszor megkapom, hogy mit szólok bele, hiszen én is csak egy ugyanolyan csöves vagyok, mint ő. Ugyanakkor a normálisabbak azért értékelik, hogy hasonló helyzetből kicsit feljebb jutottam, és ez reményt kelt bennük is, hiszen ha nekem sikerült, akkor talán nekik is fog. Összességében úgy érzem, hogy szeretnek azok az emberek, akik hozzánk járnak, legalábbis a többségük. Ez pedig nagy szó, mert kevés olyan szociális dolgozót ismerek, akit sokan kedvelnek.
 
Hogyan, milyen eszközökkel tudják a hajléktalanokat támogatni?
 
A legtöbb embernek elsősorban az önbizalma vész el, amikor elveszti a lakását és a munkahelyét. A legfontosabb, hogy megmutassuk nekik, ők is értékesek, ők is szerethetők. Kevés dologban tudunk segíteni sajnos, de azt megtesszük. Igyekszünk beléjük sulykolni, hogy te igenis jó vagy, képes vagy rá, tudod, akarod. Csak hát nyolc év alatt nagyon sokszor tapasztaltam, hogy én egy éves munkával nagy nehezen elérem egy embernél, hogy kezd már lelkileg rendbe jönni és a fizikai állapotával is törődik, és már lassan alkalmas lenne arra, hogy továbblépjen, aztán egy másik ellátóhelyen egy kedves vagy nem kedves kolléga egyetlen mondattal lerombolja azt, amit egy év alatt felépítettem.
 
Sok szociális szférában dolgozó ember állítja, hogy a kevés pozitív eredmény miatt nagyon könnyű kiégni. Történnek azért jó dolgok a mindennapi munka során, lehet azért örülni valaminek?
 
Tavaly csináltam egy örömvödröt. Mindennap megkérdeztem a melegedőbe betérőktől, hogy milyen öröm érte őket, és az emberek többsége be tudott számolni valamiről. Épp hozzájutottak a kedvenc ételükhöz, kaptak egy új ruhát vagy cipőt, találkoztak valakivel, akivel rég beszéltek. Ezek persze apró dolgok, de az örömvödör hatására ismertem fel, hogy lehet tudatosítani az emberekben, hogy igenis mindennap jó nap.
 
Voltak azért sikertörténetek is? Ismer olyat, aki Önhöz hasonlóan saját otthonhoz jutott?
 
Természetesen vannak sikertörténetek is, de sajnos sokkal több szomorú esetet látok. Az egyik költőtársam, Leé József például nyert 3 milliót a Legyen ön is milliomosban, és már elindította a szociális bérlakás programját, de mielőtt sikerült volna beköltöznie, meghalt. És sajnos több olyan embert is ismerek, aki kiszabadult az alkohol fogságából, elkezdett dolgozni, gyűjteni, és mielőtt sikerült volna albérletet találnia, visszaesett a korábbi függésébe.
 
Mi lehet ennek az oka? Nem hisznek eléggé magukban, nem bírják a terhelést?
 
Mindkettő. Sajnos a legtöbben, amikor leteszik az italt és elkezdenek dolgozni, annyira akarják a változást, hogy hajlamosak túlpörgetni magukat. A túlhajszoltságot pedig nem lehet sokáig bírni, és végül az egész kipukkad. Most is van egy olyan ügyfelünk, aki már nem iszik, dolgozik, szeretik is a munkahelyén, de egyre több túlórát vállal, és nem tudom rávenni, hogy pihenjen. Azt mondta, a  szállón úgysem tud pihenni. De én próbálom meggyőzni, hogy akkor is vissza kell vennie a tempóból, pihenni meg majd fog, ha meglesz a saját albérlete.
 
Mik a tervei a jövőre nézve?
 
Túl sok tervem már nincs, nemsokára hatvan éves leszek. Valószínűleg nem leszek nyugdíjas, mert ahogy egy kicsit megközelítem a korhatárt, rögtön felemelik pár évvel. A lányommal szerencsére most jó a viszonyom. Jelenleg Londonban dolgozik az új férjével, mi meg hárman maradtunk a lakásban az unokámmal és egy tengerimalaccal.
 
Tanult valamit a három évig tartó hajléktalanságból?
 
Túlélni abszolút megtanultam. Tőlem most már jöhet az atomháború. Nem ráznak meg úgy a dolgok.
 
Összességében boldognak tartja magát?
 
A sok nehézség ellenére visszatekintve nagyon szép volt az életem. Nagyon sok emlékezetes pillanatot tudok felidézni. Shakespeare mondta, hogy színház az egész világ. Az én életemben sok tragédia történt, de ennek ellenére boldog voltam és vagyok is, mert azt hiszem, a komédiát sem lehet igazán élvezni addig, amíg az ember át nem élt néhány tragédiát.

 
Interjú: Izsó Zita