Jóba Katira néhány évvel ezelőtt, egy vadasparki látogatás alkalmával figyeltem fel. Valahol a fülesbagoly ketrece körül járhattunk, amikor meghallottuk, hogy valaki beszél az aranysakálhoz, majd elkezdi énekelni neki az egyik jól ismert rajzfilm betétdalát. A kis állat önfeledt vonyítással válaszolt rá. Rögtön egyértelmű volt, milyen mély összhang van a sakál és a Budakeszi Vadaspark munkatársa között. Azóta szerettem volna megismerni a különleges állatgondozót, és nagyon örülök, hogy végre alkalmam nyílt megszólítani.

Gyerekkorodtól fontos számodra a természet?
 
Kétéves korom óta mindig volt valamilyen állatom, kamaszként pedig nem az éppen akkor népszerű popegyüttesek képeit, hanem állatos posztereket ragasztottam ki a szobámban. De a legkedvesebb történetem az, amit anyukám mesél mindig: másfél-két éves koromban egy esős délután kimentem a közös udvarunkba, elkezdtem kihúzkodni a gilisztákat a földből, és nézegettem őket. A szomszéd néni pedig aggodalmaskodott, hogy ’jaj Istenem, koszos lesz a gyerek a gilisztáktól’, mire anyukám mondta neki, hogy ugyan már, lehet, hogy a giliszták viselkedéséből írja majd a Nobel-díjas tanulmányát, szóval hagyjuk csak. Sokat számít, hogy egy ilyen támogató közegben nőttem fel, édesanyámnak rengeteget köszönhetek.
 
Úgy tűnik, személyes kapcsolatot alakítottál ki a rád bízott állatokkal, mindegyiküket a nevén nevezed.
 
Igen, fontos, hogy a gondozó ismerje a rábízott állatokat – és viszont. Itt van például Mucika, az aranysakál, aki reggelenként, mikor beérünk, annyira örül nekünk, hogy rázza a farkát, nyüszög, odanyomja magát a kerítéshez, hogy dögönyözzük, és ez sokszor egy örömteli közös vonyításban csúcsosodik ki – így indítjuk közösen a napot, ő is vonyít, mi gondozók is vonyítunk, és ez persze erősíti köztünk a falkaszellemet. (nevet) Olyan kedves, hogy nem lehet nem szeretni. Sajnos néhány látogató is elcsábul néha, de ez tilos, mert csúnyát tud harapni. Nem véletlenül van kint nála a tiltó tábla, minden állat másként reagál ránk, és másként egy idegenre.
 
De a legjobb érzés talán az, hogy nagyon sok állat a tömegből is felismer, még civil ruhában is. Volt olyan, hogy bejöttem egy szabadnapomon, és utcai ruhában végigszaladtam a Budakeszi Vadasparkban, mert kíváncsi voltam, ki ismer fel így. Felmentem a farkasok kifutójához is, elkezdtem szólongatni őket, és rögtön odarohantak a kerítéshez, de aztán nagyon csalódott fejet vágtak, hogy ’jó, hogy itt vagy, de kaját nem hoztál?’
 
Mindegyik állatnak van saját személyisége?
 
Igen, sőt, biztos, hogy a természetben is, csak ott nem ismerjük meg őket ennyire. Ez is a zárttéri tartás előnye: személyiségként is ismerjük az állatainkat, tudjuk, melyikük mire hogyan reagál, mit lehet tőlük elvárni, mi jellemző rájuk, ez pedig a tréningeknél különösen fontos.
 
Az ember ettől függetlenül azt hiheti, hogy vadállatokkal foglalkozni kifejezetten veszélyes, nem éppen nőies foglalkozás.
 
Igen, sokan gondolják ezt, de ha betartjuk az előírásokat, akkor komolyabb baj nem történhet. És persze, vannak olyan helyzetek, amikor bizony férfi erőre vagy készségre van szükségem, de szerencsére nagyon segítőkészek és kedvesek a kollégáim. Sokat erősödtem, mióta itt dolgozom, és már biztonsággal használom a legtöbb szerszámot, amire nagyon büszke vagyok.
Ugyanakkor ehhez a munkához is persze az is nagyon fontos, hogy képzett és tapasztalt legyen az ember. Én környezetmérnöki és vadgazdamérnöki szakot is végeztem, valamint kertészmérnöki oklevelet is szereztem, ezen kívül önkénteskedtem az állatkertben, nyári gyakorlatos voltam a WWF-nél is, állatorvosnál is voltam asszisztens, úgyhogy a képzettség, gyakorlati háttér megvan, a tapasztalat pedig minden nappal egyre több. 2013 óta dolgozom a Budakeszi Vadasparkban, de még mindig sok tanulnivalóm van.
Persze nekem is voltak harapásaim, de mindegyik etetés közben történt, soha nem agresszióból, általában akkor, mikor valamelyik állat túl mohón akarta elkapni az ételt, és véletlenül a kezembe harapott, de ez egyben mindig nagyon mókás is volt, mert rajtuk is látszott, hogy meglepődtek, hogy ’bocs, bocs, nem téged akartalak’. Egyébként attól függetlenül, hogy vadállatokkal foglalkozom, a legfájdalmasabb harapásomat a saját nyulamtól kaptam, mert nem tudtam olyan gyorsan megsimogatni, mint szerette volna, és belecsípett a vádlimba.
 
Nagyon nyugalmas környezetben, gyakorlatilag az erdő közepén dolgozol. Hat ez valamennyire a mindennapjaidra?
 
A nyugalom azért nagyon relatív dolog. Persze, egy erdőben, vadasparkban, állatokkal dolgozni csodálatos dolog. Mivel azzal foglalkozom, amit szeretek, ez természetesen kihat a mindennapjaimra is.
Viszont sok embertől hallottam már, hogy milyen jó nekem, hogy állatokkal foglalkozom, mert az emberek idegesítőek. De én erre mindig azt mondom, hogy az állatgondozó igazából majdnem ugyanannyit foglalkozik a látogatókkal, mint az állatokkal, ha nem többet... A munka nagy része takarítás, etetés és a látogatókkal való foglalkozás. A türelem pedig sokszor nem az állatokhoz kell, hanem az emberekhez.
 
Úgy hallom a hangodon, hogy nagyon sokat tudsz mesélni erről.
 
A kifutóba, ketrecbe benyúlkálás és az állatetetés, az a vesszőparipám. Egyrészt megértem, hiszen így szocializálódtunk, sokszor a nagymamák is úgy mutatják ki a szeretetüket azt unokájuk felé, hogy sütnek, főznek nekik. Másrészt viszont, ha a napi ezer látogatóból csak minden második ad egy fél almát a gímszarvasnak, akkor gondoljunk bele, az már kétszázötven alma… És ők sokszor ösztönösen addig esznek, amíg kapnak, hisz a természetben úgy kell élniük, hogy egyszer hopp, máskor kopp. De itt a Budakeszi Vadasparkban, és az állatkertekben mindig  egészséges mennyiségű és minőségű eledelt kapnak, az ezen felüli etetés megbetegedéshez, elhulláshoz vezethet.
De van olyan is, amikor egyes emberek az állatokat és a többi látogatót zavarják. Az egyik legemlékezetesebb történetem az, amikor odajött hozzánk néhány látogató, hogy menjünk fel a mókuskifutóhoz, mert valaki petárdát durrogtat mellette. Az egyik kollégám azonnal odasietett. Nem sokkal később már jött is vissza, láttam, hogy mosolyog, megkérdeztem, mi történt. Azt mondta, valaki elővette a karikás ostorát, és ott csattogtatta a kifutó mellett. Ez egy kirívó példa, de majdnem mindennap van valami extra.
Az emberek tájékozatlanságával is kell kezdenünk valamit. Nagyon sokszor előfordul, hogy egy szülő kijelenti, hogy a gímszarvas az anya, a dámszarvas az apa és az őz a kicsi, és nekünk kell elmagyaráznunk, hogy nem, ez három különböző faj. Nagyon sok mindent helyre kell tenni az emberek természetismeretében. Például rendszeresen gepárdnak nézik a hiúzunkat. Nálunk Kárpát-medencei állatok vannak, ami azért is fontos, mert bemutathatjuk a gyerekeknek (és sokszor a felnőtteknek is) a közvetlen környezetüket, és hogy a nálunk élő állat sokszor érdekesebb, mint Némó vagy Julien király, hogy a szarvast szarvasnak hívják, de agancsa van, a görénynek nincs rossz illata, és a bölömbika valójában egy madár.
Ezenkívül a felelős állattartás fontosságát is mindig hangsúlyozzuk. Ez tehát egy nagyon összetett munka, nem csak az állatokat gondozzuk, hanem az látogatók ismereteit is bővítjük, szakvezetéseket, előadásokat tartunk.
 
A szabadidődben is sok időt töltesz a természetben?
 
Ez nagyon érdekes, mert az emberek többsége általában örül, ha munka után kiszabadulhat, én viszont egész nap a természetben vagyok, ezért a szabadnapjaimon sokszor előnyben részesítem a zárt téri programokat, szívesen járok moziba vagy ülök be egy kávézóba a barátaimmal. És a szülővárosom, Budapestet is nagyon szeretem. Amikor a villamossal átmegyek a Margit hídon, mindig rácsodálkozom a panorámára. Nem értem, miért nem áll ott mindig egy csomó turista, mert annyira szép a híd közepéről a város. De érdemes felmenni a Bazilika tetejére vagy a Margit-szigeti víztoronyba is, mert egészen más perspektívából lehet látni Budapestet. Nagyon örülök, hogy itt lakom.
 
A legtöbb állattartó nagyon fájdalmasan éli meg, ha elveszíti a kedvencét. Te hogyan viseled, ha elpusztul valamelyik állat a Vadasparkban?
 
Nagyon tudok sírni. Jelenleg én vagyok az egyetlen női gondozó a Budakeszi Vadasparkban, másképp reagálok, mint a fiúk, ők pedig nagyon toleránsak, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Persze mindez attól is függ, hogy a saját körletemhez tartozik-e az állat, vagy kézhez szokott, tréninges állat volt-e. Mindenesetre talán ezt tanította meg nekem leginkább a természet: az élet körforgásának az elfogadását. Itt lehet látni a valódi telet és nyarat, ide születnek és érkeznek is az állatok, de el is kerülnek tőlünk, mások pedig megöregszenek és meghalnak, hiszen rövidebb ideig élnek, mint mi. Nehéz elfogadni, de ez van. Ahol jelen van az élet, ott a halál is. És persze mindemellett ott van a természet szépsége, a sok kis apró dolog, hogy minden nap más, és minden nap örömteli.
 
 Interjú: Izsó Zita