J. Kovács Judit végzettsége szerint angoltanár és drámapedagógus, ám gyermekei megszületése után annyira elmerült a mondókák világában, hogy amikor újra munkába kellett állnia, ráébredt, hogy ez az, amihez a legjobban ért. Teljesen ismeretlenül megkeresett egy kiadót egy egészen újszerű mondókáskönyv-tervvel, majd az egész országot behálózó baba-mama foglalkozáshálózatot szervezett, ahol a szülők és a gyerekek élőben is bővíthetik a mondókatárukat. A család és a munka összeegyeztethetőségéről, örömökről és kudarcokról, egyszóval a tágabb értelemben vett boldogulásról beszélgettem vele.

A Kerekítő mondókás-könyvsorozat szerkesztője, valamint ehhez kötődően baba-mama foglalkozások vezetője vagy. Hogyan és mikor találtál rá erre a hivatásra?
 
Kisgyermekkorom óta úgy képzeltem, hogy korán megtalálom a párom, lesz három gyerekem és tanár leszek, mint az anyukám. Harminc éves koromig valóban szereztem egy angol nyelvtanári diplomát, férjhez mentem és lett három gyerekünk. De a gyerekeimmel kilenc évig gyesen voltam, és ezalatt megkopott a nyelvtudásom. Ugyanakkor rengeteget mondókáztam, báboztam velük, és ebben az irányban kezdtem továbbképezni magam. Drámajátékvezetői képesítést szereztem és elvégeztem a Hagyományok Házában a népi kismesterségek játszóházvezetői képzést is. Mindeközben mondókáskönyv gyűjtővé váltam. Amikor a legkisebb gyerekem is óvodába ment, rájöttem, hogy ezzel szeretnék továbbra is foglalkozni. Kezdettől fogva kerestem a hiánypótló ötleteket és az egyedi megvalósulási formát. Indítottam egy mondókás honlapot, és kitaláltam egy tematikájában, praktikusságában és részleteiben is újszerű, népi mondókákat tartalmazó könyvtervet, mellyel ismeretlenül kerestem meg egy kiadót. Az volt a célom, hogy olyan mondókáskönyv szülessen, ami egyszerre szól szülőknek és gyerekeknek. Ezért a kevesebb több alapon, kötetenként csak harminc mondókát válogattam, ám minden oldalpárra terveztem játékleírást, és egy korosztálynak megfelelő, vidám színvilágú, letisztult rajzot, valamint egy kis manót, aki az oldalakon bújkál. Ennek köszönhetően a még beszélni sem tudó gyerekek a képekre mutatva kérhetik a kedvenceiket, ahogy pedig cseperednek, a rajz alapján maguk is fújni kezdik a mondókákat. Ehhez fogható mondókagyűjtemény, amit a gyerekek is forgathatnak, azóta sem született. Idén ősszel jelenik meg a könyvcsalád tizennegyedik tagja.
 
Minden bizonnyal kell ahhoz bizonyos fajta bátorság, vagy inkább talpra esettség, hogy valaki képes legyen minden különösebb előzmény vagy tapasztalat nélkül egymaga kidolgozni az ötletét, és utána nyilvánosság elé merjen állni vele. Téged mi ösztönzött, az elejétől biztos voltál abban, hogy sikerülni fog?
 
Az az igazság, hogy mindez hobbinak indult, de céltudatosan és kitartóan haladtam, több szálon kerekítettem, így hamar hivatás lett belőle. Egyébként vannak, akik úgy gondolják, hogy a sok gyerek annyira lefoglalja a nőket, hogy már nem marad idejük, energiájuk másra, pedig ennek az ellenkezője is igaz lehet: bennem például a nagycsaládos létnek köszönhetően olyan készségek fejlődtek ki, amiknek a munkám során is nagy hasznát vettem. Ilyen a család összetartása, a közösségteremtés, a szervezőkészség valamint a rugalmasság, és persze a kreativitás.
 
A foglalkozássorozat kezdettől fogva az elképzeléseid között volt, vagy később találtad ki, hogy élővé kellene tenni a mondókáskönyv anyagát?
 
A népi mondókákból álló, hangtárral ellátott honlapot 2008-ban indítottam. Rá egy évre Kállai Nagy Krisztina rajzaival megjelent az első könyv, és úgy gondoltam, hogy mivel ezek nem csak szövegek, hanem eljátszható játékok, még jobban átadhatók baba-mama foglalkozások keretében. Az is szempont volt, hogy így a kötetek még több helyre el tudnak jutni, falvakba, és számos városba is. A foglalkozásokon egyébként kizárólag népi forrásból merítünk, és az alkalmakon közvetett módon egyfajta érzelmi nevelés is folyik.
 
Pontosan hogyan kell elképzelni ezt az érzelmi nevelést?
 
A gyerekek a születésüktől fogva magukban hordozzák az ősbizalmat és az elfogadó szeretet képességét. Feladatunk megőrizni mindezeket. Ha bízhat bennünk a gyermek és mi is bízunk benne, akkor ennek alapján mintázza majd a későbbi szeretetkapcsolatait. A korai kötődést és egymásra hangolódást nagyban segítik az első évek játékai: az ölbeli játékok, melyek testközelséget, érintéseket, összenevetéseket és jó hangulatot, kölcsönös egymásra figyelést feltételeznek. Közben fejlődik az érzelmi intelligencia, aminek egész életükben nagy hasznát veszik. Arról nem beszélve, hogy az éneklő, mondókázó szülő sosem feszült, eltávolodik a napi problémáktól, felerősödik az örömérzete. A szülő pozitív rezdülései, jó hangulata kihat a gyermekre is, közös örömet lelnek benne.
 
Honnan benned ez a tudatosság? Mindig is ilyen voltál?
 
Eleinte egy nagyszerű játéknak fogtam fel az egészet. Úgy voltam vele, hogy már van három gyermekem, és emellett nagyon jó lenne valami hasznosat csinálni. Ha pedig valamibe beleélem magam, akkor általában kitartok mellette, és igyekszem sok energiát fordítani rá. Egyébként a Kerekítő nagyon sok mindenben segített nekem. Három évvel ezelőtt elváltam, és akkor nagyjából véget ért az életem, mert gyerekkoromtól fogva a család volt az életemben a legfontosabb. Abban, hogy nagyon hamar talpra álltam, a gyerekeim mellett a Kerekítő is segített, ami szinte a negyedik gyermekem.
 
Hogyan sikerült feldolgoznod a válást, milyen folyamatok zajlottak le benned?
 
A szüleim és a nagyszüleim is holtomiglan, holtodiglan boldog házasságban éltek, megültük az ezüst és a hatvan éves gyémánt lakodalmukat. Nekem ez volt a példa, ez tűnt természetesnek. Azt is láttam, hogy ezért naponta tenni is kell, volt tehát kulcs a kezemben. Talán pont emiatt rázott meg annyira, hogy nekem nem sikerült, és tizenhét év házasság után el kellett válnom. De úgy éreztem, hogy ha nem tesszük meg, akkor évekkel rövidítjük a másik életét. Úgy voltam vele, hogy még mindig jobb két külön boldoguló, és a gyerekeinek hosszú évtizedeken át támaszt nyújtó szülő, mint két egymást mérgező ember. Ettől persze még egy igazi világvége hangulat állt elő. Mélyre zuhantam, de a gyerekek és a munkám miatt talpon voltam a legnehezebb hetekben is. Talán ennek is köszönhetően hamar visszanyertem önmagam, sőt megtaláltam a valós énemet, már nem akartam mindenáron mindenkinek és mindennek megfelelni, tudok nemet mondani otthon és a munkámban is. Hű lettem magamhoz. Másokkal pedig elfogadóbb. Azóta tudatosan élek, önismeretre tettem szert, és csakis valós problémákkal foglalkozom, nem terhelem magam fölöslegesen már nem változtatható múltbeli vagy épp bizonytalan jövőbeli dolgokon való aggódással. Furcsán hangozhat, de azóta elmúlt a halálfélelmem is. Igyekszem a jelenben élni, a napi örömökkel és kihívásokkal foglalkozni. Megtanultam megkülönböztetni, mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. A kevésbé lényeges dolgokból lehet engedni és sokszor kell is, de ha az ember az igazán fontos dolgokról mond le, az fesztültségekhez vezethet. Fontos a közelítés és a távolítás, és fel kell ismerni, épp melyikre van szükség. Valamikor az előrehaladáshoz bizonyos dolgokhoz kitartóan ragaszkodni kell, és a kapcsolódó problémákat megoldani, máskor pedig pont az ellenkezőjét kell tenni: le kell tudni zárni dolgokat, különben egy helyben toporgás vagy hátrálás az eredmény. Elengedés és ragaszkodás kényes egyensúlyát kell naponta megtalálnunk. Ez annyira személyes, hogy nem lehet másoknak tanácsot adni, és nem is szabad az ezzel kapcsolatos döntések miatt megítélni senkit.
 
Voltak emiatt félelmeid az új kapcsolatodban, mennyire volt könnyű másodszor is megbízni valakiben?
 
Én ezt az egészet úgy élem meg, hogy két életem van, az előzőben is sok jó dolog történt, ahogy a másodikban is, ráadásul a legfontosabb dolgok, a gyerekeim az elsőből is megmaradtak.  Viszont az biztos, hogy dolgozni kell azon, hogy az embernek az ősbizalma-amiről a Kerekítő kapcsán már beszéltem- visszaálljon. Az én világba, és a házasságba vetett hitem talán attól állt vissza, hogy elfogadtam, a világban minden változóban van, és semmi sem biztos, ugyanakkor emiatt minden lehetséges. És ha így állok hozzá, akkor könnyen beláthatom, hogy ha első nekifutásra nem is sikerült, attól még lehetséges, hogy másodikra fog. Egy kudarc ugyanis nem határozza meg a jövőt. Ha a kudarcok meghatároznák az életünket, nem is nagyon lenne értelme élni. Egyébként az új kapcsolatomban az elejétől fogva biztosan éreztem, hogy "hasonló a hasonlóval" időszak következik az életemben. Az új páromat ugyanis a könyveknek köszönhetem, amik mindig is központi szerepet töltöttek be az életemben. Acsai Roland költővel, íróval, műfordítóval azóta is többféle valóságot élünk meg. Van a való világ, és a könyvek, amiket megosztunk egymással. Velünk él a három gyermekem is, az ittalvós vendégünk pedig Roland kislánya. A közös gyermekünk pedig Kerekítő manó lett, akinek az óvodásoknak szóló meséit együtt írjuk. Az én esti mesém pedig az, hogy minden lefekvés előtt elolvasom, amit aznap írt a párom.
 
A közös otthonotokat Budapesten kell elképzelni? Hogyan éled meg az ittlétet, milyen a kapcsolatod a várossal?
 
Tizenkét éves koromig Miskolcon éltünk a lakótelepen, majd Budapestre kerülve a Népszínház utcában töltöttem a fiatalkoromat, ahol az emberek igazán közvetlenek, például az idegenek is beszélgetnek egymással a liftben. Amikor férjhez mentem, átköltöztem Budára. Annyira szerettem az új környéket, hogy  másfél éven át, a gyerekek születéséig, minden nap felmentem a várba megnézni a naplementét. Később pedig a Tóth Árpád sétányon tologattam a babakocsit, és a Bécsi kapuhoz közeli mackós játszótéren hintáztunk.
 
Vannak kedvenc helyeid?
 
Hetente beülünk egy könyves kávézóba, és megnézzük, mik jelentek meg. Sokszor több órát is eltöltünk itt, felnőtt és gyermek kötetekbe is beleolvasunk. Könyvtárba is járunk, persze közben útba ejtünk egy-egy süteményes cappucinós helyet, vagy a Ferenciek terén nemrég nyílt Habos Gofrizót. Van amikor a gyerekek is velünk tartanak, de sokszor úgy alakítjuk, hogy ez a ”csakketten” randevúnk.
 
El tudnád képzelni, hogy valaha egy másik városba költözz?
 
Maradnék Budapesten, de szeretnék egyszer Budáról átköltözni Pestre egy XIII. kerületi kertes házba. A vár alatt lakunk, gyönyörű helyen, de hiányzik nekem legalább egy erkély, ha kertünk nem is lehet. A természetközelség mindig is inspirált. Az említett kerületben tíz éve két helyen is tartok baba-mama foglalkozásokat, így látom, hogy egy nagyon közvetlen és kultúrprogramokkal teli, színes élet zajlik. Ott a városi forgatag emberléptékű zöld övezetekkel van tarkítva. Mesés lenne, ha még ez is valóra válna, és persze te lennél az első vendégünk.


Interjú: Izsó Zita