facebook
 
Név: Kiss Tibor Noé
Foglalkozás: író
Fotózás helyszíne: V. kerület, Pintér utca
Ha valaki kisebbségi helyzetben van, az jó esély arra, hogy mások kirekesztettségére is érzékeny legyen
Kiss Tibor Noé 17 éves koráig a Fradi igazolt labdarúgója volt, majd szociológiát hallgatott, és 2010-ben jelent meg első, Inkognitó című regénye, amelyben saját transzneműségének kérdésével és feldolgozásával foglalkozik. A debütáló kötetet a 2014-ben megjelent Aludnod kellene követte, a komor regény egy alföldi telep mindennapjaival foglalkozik. Közel két évtizednyi vívódás után Noé az utóbbi években bátrabban vállalja női identitását, elindult egy olyan úton, amelynek során lépésről lépésre közelebb kerül önmagához.
Hány éves korodban szembesültél először azzal, hogy más vagy, mint a többiek?
 
Nagyon korán, öt-hat évesen. Ösztönösen jött ez az egész. Ártatlannak tűnő dolgokkal kezdődött, mint amikor a gyerekek felveszik az édesanyjuk ruháit, csak mindez számomra egyáltalán nem szerep volt, hanem sokkal mélyebb érzések, gondolatok kötődtek hozzá. Akkoriban, a rendszerváltás előtt nehéz volt erről beszélni. Nagyjából huszonkét éves voltam, amikor először leültem egy olyan számítógép elé, amelyen volt internet. Ez 1998 körül lehetett, és a transznemű internetes szubkultúra igazán 2005 után kezdett komolyabban kiépülni Magyarországon, akkor lehetett online közösségeket találni, fórumozni. Akkor én már harminc is elmúltam.
 
Lényegi információk hiányában tudtad egyáltalán értelmezni a helyzeted és az érzéseidet? Mit gondoltál saját magadról?

                                                                                                                                                           
Azt hittem, elmebeteg vagyok. Vagy, hogy a férfiakhoz vonzódom, pedig ez egyáltalán nem erről szól. Rengeteg téves elképzelésem volt önmagamról, az információhiány mindenre rányomta a bélyegét. Azt gondoltam, nincs még egy olyan ember a földön, mint én. Ha nagy ritkán, például a tévében láttam valami hasonlót, akkor az rendszerint egy kabaréműsor volt, ahol kifigurázták ezt a jelenséget. Egy férfi felvett egy női ruhát, a többiek meg röhögtek rajta. Emiatt próbáltam titkolózni, nehogy valaki megtudja rólam, hogy én is ilyen vagyok. Mire eljutottam addig, hogy beszélni merjek erről valakivel, húszéves is elmúltam.
 
Bűntudatot éreztél amiatt, hogy ilyen vagy?
 
Abszolút.
 
Az, hogy éveken át titkolóznod kellett, rányomta a bélyegét a személyiségedre is?
 
Valószínűleg igen. Alapvetően melankolikus beállítottságú vagyok, amit iróniával, szarkazmussal leplezek. Huszonegynéhány éves koromig nagyon magányosnak éreztem magam. De ezek csak üres szavak, valójában unom őket, nincs mire panaszkodnom. Tulajdonképp mindig sokkal jobb helyzetben voltam, mint egy kilátástalanul szegény vagy cigány ember Magyarországon. Nem beszélve azokról, akik Borsodban nőnek fel, pláne, ha transzként vagy homoszexuálisként. Tudom, hogy ez is giccs, de sokszor próbáltam erre gondolni, ahelyett, hogy elhagynám magam.
 
Ebből a szempontból vannak az országnak olyan részei, ahol még mintha a rendszerváltás előtt élnének.
 
Szerintem az ország nagy része ilyen. Magyarországon elég sok embert, ezreket érint az a probléma, hogy a nemi identitásuk eltér az átlagostól. Rengetegen élnek közülük olyan helyen, ahol nem vállalhatják fel magukat, mert nem fogják őket elfogadni. Nekem nyilván könnyebb, mert írtam két könyvet, letettem az asztalra valamit, legalábbis a polgári értékrend szerint. S persze, jól esik az elismerés, de ilyenkor sokszor azokra gondolok, akiknek nincs ilyen szerencséjük, akik nem találnak maguknak olyan utat, amin keresztül ki tudnák vívni maguknak az elismerést.
 
De azzal, hogy beszélsz erről, talán nekik is tudsz segíteni.
 
Igen, az nagyon jó, amikor ilyen visszaigazolásokat kapok. Nemrégiben Till Attila Propaganda című műsorában szerepeltem, ennek kapcsán néhány hónappal ezelőtt egy ismerősöm, akinek a partnere transznemű, elmesélt nekem egy megható történetet. Az egyik barátja nem értette őt a kapcsolata miatt, ezért azt javasolta neki, hogy nézze meg a velem készült portréműsort. A srácnak tetszett a műsor, és az ismerősöm elmondása alapján azóta őt is jobban megérti, javult a kapcsolatuk, közelebb kerültek egymáshoz. Az ilyen történetek után érzem azt, hogy mégiscsak érdemes ezekről a dolgokról nyilvánosan beszélnem.
 
Mikor vállaltad fel, és kinek beszéltél először a transzneműségedről?
 
Huszonegy éves koromban mondtam el az akkori barátnőmnek, aki nagyon jól fogadta, és segített abban, hogy fel tudjam fedezni önmagamat. De még ezután is eltelt néhány év, amíg a barátaim előtt is felvállaltam az identitásomat. Akkoriban sokszor fizikai kínt okozott, hogy folyamatosan férfiként kellett élnem, és mindenki férfiként tekintett rám. Szorongásos évek voltak, és a szorongás feloldásának reményében kezdtem el írni is. Ezzel együtt sem hinném, hogy át fogom magam operáltatni nővé, valami azt súgja, hogy ezzel semmit sem oldanék meg.
 
Nem átoperált nő szeretnél lenni, hanem egyszerűen nő?
 
Igen, azt hiszem, ez az én mondatom az Inkognitóból. Nemrég voltam egy kocsmában a barátaimmal. Legalja hely, lecsúszott emberekkel. Egyszer csak odajött hozzánk egy nagydarab fickó, megkérdezte, milyen meccs megy, mondtam neki, hogy Leicester–Liverpool, majd váltottunk néhány szót a fociról. Nőies fazonúra van vágva a hajam, be van festve, de nem voltam kisminkelve, nadrág volt rajtam, a hangom meg olyan, amilyen, jó mély. A férfi később ivott még valamit, aztán megint odajött hozzánk, hogy váltsunk neki aprót, mert el akarja indítani a zenegépet. Engem kapásból hölgyemnek szólított, és még valami bókot is mondott a maga módján. Számtalan esetben érzem azt, hogy idegenek még azok után is nőnek hisznek, hogy beszélgetek velük, ami, bevallom, elég jó érzés. Ugyanakkor a régi barátaim, akik mondjuk öt-tíz-tizenöt éve ismerek, hiába fogadnak el, soha nem fognak nőként tekinteni rám, még akkor sem, ha átoperáltatnám magam. Az az ember meg úgy okozott nekem örömöt, hogy soha nem lesz a barátom, csak egy alkoholista alak a kocsmából.
 
Mennyire befolyásolja ez az emberi kapcsolataidat?
 
A transzneműségem miatt van bennem valamiféle körvonalazhatatlan egyedüllét. Valószínűleg ezért költözik el és kezd új életet sok transzszexuális, miután átoperáltatta magát. Mert ezt nem bírják elviselni.
 
Nem fontosabb az, hogy te mit gondolsz magról, hogy elégedett vagy-e magaddal?
 

Dehogynem. Úgy érzem, egyre inkább képes vagyok arra, hogy nőként tekintsek magamra. De a külvilág reakciói nagyon vissza tudnak vetni. Azért látom a haladást is. Tizenhét évesen kifejezetten úgy gondolkodtam magamról, hogy férfi vagyok, akinek van egy bűnös, titkos élete. Még néhány évvel ezelőtt is radikálisan elválasztottam egymástól a férfi és a női oldalamat. Mostanra sikerült felfognom, hogy akkor járok a legjobban, ha elfogadom magamban a férfias és nőies tulajdonságaimat. Másképpen mondva: ha megpróbálok élni a jó tulajdonságaimmal, a rossz tulajdonságaimat pedig igyekszem kontroll alatt tartani. Valójában már egyáltalán nem fontosak számomra a nemi kategóriák, hogy mi férfias, mi nőies. S miközben ez a belenyugvás, ez az engedékenység egyre inkább felszabadított, szinte észrevétlenül, de teljesen természetessé vált saját magam számára, hogy nőként élek a mindennapokban. Most úgy érzem, nincs is szükségem arra, hogy hormonokat szedjek, vagy átoperáltassam magam. Azt hiszem, ha szeretnék változtatni valamin, az a hangom lenne, de a vállam sosem lesz keskenyebb, és a 179 centi is 179 centi marad.
 
De a legtöbb nem transznemű nő is szeretné, hogy valamilyen szempontból más legyen: magasabb, vékonyabb, vagy egyszerűen csak jobban megfeleljen a klasszikus szépségideálnak.
 

Igen, sokszor gondolok én is arra, hogy egyáltalán nem vagyok rosszabb helyzetben, mint mondjuk egy teltebb vagy kifejezetten férfias nő. Félre ne érts, ezzel nem őket szeretném megbántani. Alighanem nekik is vannak problémáik, őket is ugyanúgy megbámulják, mint mondjuk engem, és nekik is sokszor nehéz lehet elfogadni önmagukat. Az Inkognitó megjelenése után kicsit meglepő, de örömteli volt számomra, hogy sokan ráismertek a saját problémájukra, még ha azok egészen más jellegű problémák is voltak, mint az enyém. Az ember énképe, önelfogadása sokféleképpen lehet problematikus, és a regény egyetemes mondanivalót képviselt, ami nagyon jó.
 
Attól, hogy te is egy kisebbséghez tartozol, nagyobb empátiával fordulsz más kisebbségek felé?
 
Remélem, hogy igen. Ha valaki kisebbségi helyzetben van, az jó esély arra, hogy mások kirekesztettségére is érzékeny legyen. És mivel valamilyen szempontból mindannyian kisebbségi helyzetben vagyunk, erre mindannyian gondolhatnánk.
 
A szélesebb környezeted hogy fogadta, hogy transznemű vagy?
 

Ezzel kapcsolatban szerencsére sok pozitív tapasztalatom van. Lakik például a szomszédomban egy vallásos, keresztény néni, akit nagyon tisztelek és szeretek. Pár éve elegem lett abból, hogy 36 évesen bujkálok előle a lépcsőházban, ezért átmentem hozzá, vittem a könyvemet, és megpróbáltam elmondani neki, hogy ki is vagyok valójában. Annyit válaszolt, hogy „Tibor, nekem emberként már bizonyítottál”. Ez nagyon jól esett, pedig nem tettem semmi különöset, csak néha levágtam a sövényt, meg ilyen apróságokat. Alapvetően hiszek abban, hogy ha valaki felvállalja önmagát olyannak, amilyen, akkor előbb-utóbb elfogadásra fog találni, és lassan, de biztosan sikerülhet tágítania a teret saját maga körül és a világban is.
 
 
Hogyan fogalmazódott meg benned az első könyved gondolata?
 
Az, hogy egyetemre mentem, számomra nagy kiugrást jelentett ahhoz a közeghez képest, ahonnan származom. Előtte voltam futballista-növendék, újságkihordó, elvégeztem a MÚOSZ újságíróképzését, végül szociológiára jelentkeztem. Ebben az értelmiségi közegben megtapasztaltam egy addig számomra teljesen ismeretlen nyitottságot, elfogadást, és lassan rájöttem, hogy nem titkolhatom tovább, ki vagyok. A könyv ötlete huszonöt évesen fogalmazódott meg bennem először, harminc voltam, amikor elkezdtem írni, és harmincnégy éves koromban jelent meg.  
 
Mennyire volt nehéz az első könyv után a továbblépés? Biztosan tudtad, hogy több is van benned?

 
Azt tudtam, hogy nem szeretném, ha „transznemű íróként” skatulyáznának be, szerettem volna, ha a második könyvem teljesen független ettől a témától. Az Aludnod kellene csak annyiban tekinthető önéletrajzinak, hogy az Alföldön játszódik, ott éltek a nagyszüleim, és ott él jelenleg az apám is.

Fontos, hogy legyen közöd ahhoz, amiről írsz?
 
Inkább az fontos, hogy lássam és értsem. Németh Gábor mondta rólam Tilla műsorában, hogy csak azt írom meg, amit látok, azt viszont nagyon jól. Azt hiszem, tényleg ennyi az egész.
 
De ez gondolom nemcsak a díszletre, a környezetre vonatkozik, hanem a karakterekre is?
 
Persze. Voltam ma egy étteremben, ahová bejött egy férfi, egy nagyon magas ember, össze-vissza pakolászott mindent maga körül, semmi nem volt neki jó. Aztán leült, persze úgy, hogy mindenkinek útban volt, arrébb kell húzódnia, húzta a száját. Hosszan tudnék még beszélni róla, pedig különösebben nem is figyeltem rá, csak egy térben tartózkodtam vele. Akár egy novellát is tudnék írni róla – de hogy kitaláljak egy ilyen embert, az nehezebben menne.
 
Nem fogsz róla írni?
 
Annyira azért nem volt érdekes, de elképzelhető, hogy beépítem valamikor egy jelenetbe, ha lesz olyan szereplőm, akihez illik ez a mániákus viselkedés. Valahogy mindig nagyobb léptékben, regényben gondolkodom. Ha annak megvan a váza, akkor az írás során a feljegyzésekből, emlékekből az ilyen apróságok egyszer csak előkerülnek.
                                                                                                                                                                  
Szerinted mik azok a tulajdonságok, amik ahhoz kellenek, hogy valaki jó író legyen?
 
Sok minden kell hozzá. Az illető legyen nagyon jó megfigyelő. Még fontosabb, hogy tudjon szelektálni. Legyen önreflexív, hogy ki tudja dobni azokat a dolgokat, amelyek öncélúak. Távol áll tőlem az öncélúság a művészetben, s ezt csak akkor lehet kizárni, ha az ember képes elengedni a kevésbé jó ötleteit. Azt hiszem, elég racionálisan, munkaként tekintek az írásra. Persze, az írás sokszor egészen euforikus folyamat, de a szerkesztés során megszűnik ez az érzelmi viszony, ezért mostanában könnyebben ki tudom szűrni, ha valami csak „szerelemből” került bele az írásaimba. Így jártam egyébként a fényképeimmel. Régóta fényképezgetek, néhány éve egy picit komolyabban, tavaly tavasszal pedig volt egy kiállításom Pécsett. Kiválasztottam húsz képet, és ahogy kitettük őket a kávézó falára, abban a pillanatban rájöttem, hogy totálisan amatőr vagyok. Rögtön láttam, melyik képnek nincs helye a többi között, s melyek azok, amelyeket csak azért válogattam be, mert érzelmileg kötődtem hozzájuk. Szóval: törlés.
 
Neked ez könnyen ment?
 
Szerencsém volt azzal, hogy a netkorszak előtt próbáltam először publikálni. Manapság egyszerűen elképzelhetetlen, hogy valaki ne tudja valahol megjelentetni az írását, és ez sokakat hamis illúziókba ringathat. Az első novellámat a Kalligramnak küldtem el, nagyjából tizenkét évvel ezelőtt, de nem közölték a szöveget, nekem meg nem volt sem kedvem, sem ötletem arra, hogy máshol próbáljam meg publikálni. Ma sokkal nagyobb esélyem volna arra, hogy kezdőként újabb és újabb helyeken próbálkozzak az írásommal – valahol biztosan otthonra találna, én pedig hátra dőlhetnék. Azonban most is úgy látom, hogy a Kalligram nagyon helyesen tette, amikor nem közölte azt a gyenge írást, nekem legalábbis ez a nem-közlés segített a legtöbbet. Szerencsére semmi okom nem volt arra, hogy elhiggyem, milyen fantasztikus a novellám. De az újságírói múlt is biztos sokat segített, hiszen ott is redukálni kell, például a karakterkorlát miatt. Ki, hol, mikor, hogyan: ezek a fő kérdések, minden ezek köré szerveződik. Ettől függetlenül az Inkognitót abszolút amatőr módon írtam, bár van, aki szerint jobb, mint a második könyvem. Értem, mire gondolnak. Az Aludnod kellene bizonyos szempontból konzervatívabb, a megfogalmazásmódja nagyon nyelvközpontú, már-már a megszállottságig lecsupaszított. Kicsit több tudatossággal talán más perspektívából is meg lehetett volna közelíteni azt a világot, amelyet előttem sok író – például Tar Sándor – kiválóan ábrázolt.
 
Nehéz volt ezt belátni?
 
Későn jöttem rá erre. A regényt ma is jónak tartom, de lehetett volna sokkal jobb is. De ez normális, sőt, örülök annak, hogy ilyen kritikusan tudok tekinteni a saját szövegemre.
 
Mik a jövőbeni terveid?
 
A fejemben már összeállt a következő könyv vázlata, de még sok időre van szükségem ahhoz, hogy minden letisztuljon. Nem aggódom, fel fog épülni. Az most különben is jobban foglalkoztat, hogy az Aludnod kellene májusban megjelenik Csehországban, jövő év elején pedig Ausztriában is kiadásra kerül. Sőt, alighanem idén nyárra elkészül az észt és a lengyel fordítása is. Ilyesmikre egyáltalán nem számítottam két évvel ezelőtt, a könyv megjelenésekor.
 
Huszonnyolc évig éltél Budapesten, de most az időd nagy részét Pécsett töltöd, ugyanakkor nem szakadtál el a fővárostól sem, rendszeresen visszajársz. Milyen számodra a két város viszonya, miért fontosak neked?
 
Ha meg kellene rajzolnom a mentális térképemet a fővárosról, azon lenne egy vastag kék vonal a Dunával, illetve néhány pont, főleg Pesten. Ezek a pontok elsősorban emberekhez kötődnének, de azért kiemelnék néhány fontos helyszínt, amelyeket szerettem. Ilyen például a Kálvin tér, a Múzeumkert, a pesti rakpart, a régi Erzsébet tér, amikor még ott volt a buszpályaudvar. A pestlőrinci erdő és piac, a Wekerle-telep, ahol rengeteg bicikliztem. Meg néhány koncerthelyszín és focistadion. Éveken keresztül dolgoztam a Szonda Ipsosnak kvalitatív kérdezőbiztosként, akkoriban bejártam biciklivel az egész várost, annyiféle címre kellett kimennem interjúzni Csepeltől Káposztásmegyerig. Ha jobban belegondolok, nagyon szeretem Pestet, máris egészen nosztalgikus lett a hangulatom. Mégis elköltöztem a városból, és alapvetően azért, mert folyamatosan önmagamat kerestem, és úgy éreztem, itt nem fogom megtalálni. Egyszerűen nekem Budapest túl nagy, túl zajos, túl stresszes lett. Egy idő után elveszettnek éreztem magam benne. Pesten sokszor másfél hétig tartott a szervezése annak, hogy öten-hatan összehozzunk egy találkozót. Pécsen meg bármikor lesétálhatok a városba, biztos találkozok néhány olyan emberrel, akivel szívesen beszélgetek egy kicsit, iszom egy kávét. Pécsen természetesebben tudnak az emberek kapcsolatot tartani egymással. Ugyanakkor Budapest kulturális kínálata sokkal színesebb és színvonalasabb, akár a koncerteket, akár a színházi, irodalmi életet nézem, és ez időnként eléggé hiányzik. Emiatt mindig szívesen jövök vissza Budapestre. S mivel ilyenkor sok programot sűrítek össze néhány napba, egyre nő a stressz, ami miatt megint kezdek visszavágyni Pécsre.

Interjú: Izsó Zita