Kovács Brigi szempilla stylist azt szereti a szakmájában a legjobban, amikor vendégei kinyitják a szemüket, belenéznek a tükörbe, és látja az örömöt az arcukon. Persze nem volt könnyű, amíg beletanult, elmondása szerint egy darabig nem tudta a bal keze, hogy mit csinál a jobb. Ennek ellenére nem adta fel. Ma már széles vendégköre van, de továbbra is folyamatosan képzi magát. 2014-ben elnyerte a Szempilla Akadémia kupáját, nemrég pedig egy amerikai versenyen is első helyezést ért el.

Mindig is a szépségiparban dolgoztál, vagy voltak más jellegű munkáid is?

Nagyon korán el kellett kezdenem dolgozni, hogy tudjam segíteni a családomat. Édesanyám fiatalon egyedül maradt velem és a testvéremmel. Az öcsémet gyakorlatilag én neveltem fel, én vittem óvodába, iskolába, mert édesanyám rengeteget dolgozott. Mivel akkoriban a vendéglátóiparban lehetett jó pénzt keresni, elkezdtem pincérkedni és pultozni. De nagyon rosszul bírtam az éjszakázást, teljesen felborult az életem. Ráadásul van egy személyes oka is annak, hogy nem szerettem azt az életformát: édesapám azért halt meg nagyon fiatalon, mert sajnos sokat ivott. Emiatt nem bírom elviselni a részegeket! Az én arcomon pedig mindig látszik, mit gondolok. Egyszerűen nem bírtam kedves maradni az ittas emberekkel. Viszont nem tudtam, mi mással tudnék pénzt keresni, ezért sokáig képtelen voltam otthagyni.

Hogyan sikerült mégis meghoznod azt a döntést, hogy abbahagyod?

Nem tudok mást mondani, ezt elrendezte az élet. Történt egyik este egy incidens az egyik helyen, ahol pultoztam. Zárás előtt összeszólalkozott két vendég, és valahogy előkerültek a pisztolyok. Fenyegetőztek, ittasak is voltak, biztos voltam abban, hogy nem kerülök ki onnan élve! Már nem is emlékszem, hogyan, de végül sikerült kitessékelnünk őket az utcára, én pedig lementem, bezártam az ajtót, és majdnem egy órán át ültem egy helyben remegve, bőgve. Aztán valahogy hazamentem, lefeküdtem aludni, reggel pedig felhívtam a főnököt, és mondtam, hogy nem megyek be többet. És milyen az élet, ez a borzalmas élmény segített abban, hogy merjek változtatni.

Azt mondtad, korábban elképzelni sem tudtad, mi mást csinálhatnál.

Igen, és nem is volt könnyű az az időszak. Abban biztos voltam, hogy tanulnom kellene valamit. Aztán arra gondoltam, bármi történjék is, a nők mindig költenek majd arra, hogy egy kicsit szebbek legyenek. Addigra már alig maradt pénzem, ezért anyukám adott nekem kölcsön hatvan ezer forintot a spórolt pénzéből, hogy el tudjak menni egy hajhosszabbító tanfolyamra. Aztán jött a csalódás: azt hittem, profi képzésen veszek részt, még szendvicseket is csomagoltam magamnak, hogy legyen mit ennem egész nap, erre bementem, és kábé kettő óra elteltével azt mondták, hogy vége az oktatásnak, és át lehet venni a pénztárnál az oklevelet, én meg csak néztem ki a fejemből, hogy akkor most mi van. Lényegében nem tanultunk semmit, pénzkidobás volt az egész.

Nem estél kétségbe, hogy egy ilyen képzés után hogy fogod elkezdeni a munkát?

Nem vagyok az a kétségbeesős fajta! Mindig mondják is nekem, hogy én a jég hátán is megélek. Elkezdtem autodidakta módon képezni magamat, oktatóvideókat néztem, cikkeket olvastam, megtanultam jó hajat vásárolni, szőkíteni, tincsezni. Sokat segített a párom, Pisti. Neki épp nem volt munkája, viszont nagyon nyitott, egyszerűen minden érdekli. Közgazdász diplomája van, de volt már konfekcióiparos, recepciós, kidobó, aranykereskedő, szakács, konyhalány, szóval minden, amit el tudsz képzelni, és annyira belejött, hogy végül együtt készítettük elő a hajakat! Volt olyan nap, amikor hajnali kettőkor még tincseztünk, reggel kilencre meg már jött a vendég, mert ebből lett kifizetve az albérlet, a rezsi, minden.

Hogyan lett a hajazásból szempilla?

2012-ben jött az ötlet, hogy kellene tanulnom még valamit. Viszont a szempillázás eleinte nagyon nehezen ment, mert két kézzel kell dolgozni, és elképesztően nehéz összehangolni a mozdulatokat. Azt hittem, ez nem nekem való, soha nem fogom megtanulni. De anyukám és a párom nem hagyták, hogy feladjam. A párom még azt is felajánlotta, hogy gyakorolhatok rajta. El sem tudod képzelni, mi mindent állt ki miattam! Mert akkor még ügyetlen voltam, gyakorlás közben belecsíptem a szemhéjába. De nem ez volt az egyetlen kellemetlenség, amit el kellett viselnie. A barátnőm, aki tanított, mindig hozta magával a kissé hiperaktív kutyáját. A miénk meg fél még a saját árnyékától is, ezért megijedt tőle, és mindig felmenekült a kanapén fekvő Pisti mellkasára. Ő pedig nem mozdulhatott, mert én épp dolgoztam, és hol belecsíptem a szemhéjába, hol nem. Amikor végre befejeztem, mondta, hogy csináljak valamit, mert neki le kell menni, vásárolni, és nem lenne jó úgy kimenni, hogy a szemén 14-es pillák vannak. Szóval nagyon szürreális volt az egész. Aztán szépen lassan belejöttem. Csináltam facebook-oldalt, voltak nyereményjátékok. Mint tudjuk, a legjobb reklám az elégedett vendég, így egyre többen kerestek meg. Előfordult, hogy buszon szólították le a vendégemet, hogy ki csinálta a szempilláját. Sőt, mostanában annyira bele vagyok bolondulva a szempillázásba, hogy a múltkor volt három lyukas órám, és nem jöttem el a szalonból, hanem felvettem a nagyítómat, gyakoroltam, és elment az idő.

Versenyeken szoktál indulni, fontosak neked a megmérettetések?

2014-ben indultam a Szempilla Akadémia egy internetes versenyén, amit meg is nyertem. Tavaly év végén egy amerikai megmérettetést néztem ki, de később láttam a kiírásban, hogy csak amerikaiak jelentkezhetnek. Viszont mindenképp meg akartam próbálni, hogy mennyit ér a munkám nemzetközi szinten, ezért írtam a szervezőknek, hogy nem indulhatnék-e, ők pedig azt válaszolták, hogy szívesen látnak. Itt nem csak az online szavazás számított, hanem egy zsűri is értékelte utólag az eredményt. Egy teljesen hétköznapi munkámat tettem fel, nem készültem külön a versenyre. A szavazatok szerint én voltam az első, de ezt a zsűrinek jóvá kellett hagynia. Azt gondoltam, lehetetlen, hogy egy ilyen versenyt egy külföldi nyerjen meg. December 22-én zárult a verseny, és a zsűri 23-ára ígérte az eredményt. Én akkor még dolgoztam, és amikor hallottam, hogy érkezett egy e-mail a telefonomra, mindig felugrottam, hogy megnézzem, de nap végére még mindig nem jött meg az értesítés. Beletörődtem, hogy nem én nyertem, és otthon elkezdtem feldíszíteni a fát. Akkor jött egy email, de már nem is foglalkoztam vele, csak jóval később néztem meg. Aztán amikor megnyitottam, megdöbbenve olvastam, hogy a zsűri egyöntetű döntése megegyezik a szavazatok eredményével, és én nyertem! Annyira örültem, hogy biztos voltam abban, jó lesz ez a karácsony, pedig egészen addig egyáltalán nem volt ünnepi hangulatom.

Hogyan látod, miért szeretik a nők a műszempillát?

A munkámnak az a legjobb része, amikor elkészül a pillasor, a vendégek pedig kinyitják a szemüket, belenéznek a tükörbe, és látom az örömöt az arcukon. Az első alkalommal általában úgy érzik, mintha egészen új emberek lennének. Sokan úgy fogalmazzák meg ezt, hogy végre van szemük, van arcuk. A legtöbben a műszempilla mellé nem is használnak semmit, maximum szájfényt vagy egy kevés alapozót. A szempilla ad egy olyan keretet az arcnak, hogy nem kell mellé más. A nők pedig sokkal magabiztosabbak lesznek, és ez megfizethetetlen. Sokan azt mondják, nem tudják, eddig hogy tudtak szempilla nélkül létezni. Az egyik legnagyobb dicséret pedig az volt, amikor az egyik lány kicsit tartott attól, hogy a barátja mit fog szólni, mert nem szereti a mű dolgokat. Végül annyira természetes lett a hatás, hogy még ő is megdicsérte.

Milyen vendégköröd van?

Nagyon változatos. Van köztük egyetemista, orvos, diszpécser, ingatlanos, irodai dolgozó, óvónő, eladó, takarító, táncos. Ez talán hihetetlennek tűnik, de a szempilla minden korosztályban, minden társadalmi rétegben népszerű.

Mindenkivel egyformán megérteted magad?

Igen, én mindenkit ugyanúgy kezelek. Azt gondolnád, furcsa lehet, hogy egyik pillanatban mondjuk, egy orvossal foglalkozol és beszélgetsz, a másikban meg egy táncos lánnyal, de számomra ez teljesen mindegy, én mindenkit egyformán szeretek.

Ha visszagondolsz az eddigi életedre, akkor mit mondanál, melyik volt a legnehezebb időszak az életedben?

A gyerekkorom. Túl korán kezdtem el dolgozni. Nagyon hamar fel kellett nőnöm, a velem egykorú lányok egészen más dolgokat csináltak.

Milyen érzés volt, hogy különbözöl tőlük?

Akkor bele sem gondoltam ebbe, valahogy normálisnak tűnt, hogy más vagyok. Talán emiatt van egyébként, hogy nekem mindig idősebb barátaim voltak.

Jobban megérteted velük magadat?

Igen, valahogy jobban el tudtam beszélgetni velük bármiről, és ez a mai napig így van. Persze szót értek én a fiatalabbakkal is, de nem mindenben tudok velük azonosulni. Én mindig szívesen adok nekik tanácsot, de néha olyan dolgok miatt panaszkodnak, amik számomra semmiségnek tűnnek. De idővel biztosan ők is rájönnek majd erre.

Soha nem hibáztattad amiatt anyukádat, hogy így alakult az életed?

Soha! Nagyon szeretem és tisztelem őt. 16 évesen szült, és nagyon becsülöm benne, hogy nem dobott el magától, pedig abban az időben sokan mondták neki, hogy beadhatna intézetbe, és akkor könnyebb lenne az élete.

Milyen érzés volt ezt megtudni?

Már felnőtt voltam, amikor elmondta nekem. Nem voltam dühös azokra, akik ezt tanácsolták neki, hiszen teljesen racionálisnak tűnt volna akkor ez a döntés. Ettől csak még erősebbé vált a kettőnk közti kötelék. Amikor beszélgettünk erről, azt mondta, bármennyire nehéz is volt, bármikor végigcsinálná velem újra.

Te akarsz majd gyereket?

Endometriózisom van, és az utolsó stádiumban vagyok, így lehetséges, hogy nem lehet saját gyerekem.  Az endósok nehezen, vagy egyáltalán nem esnek teherbe.

Könnyen elfogadtad ezt?

Igen, mert nagyon fiatal, 24-25 éves voltam, amikor megtudtam, és úgy voltam vele, hogy nekem most még nem kell ezzel foglalkoznom. Majd ha eljutok oda, hogy aktuális lesz, akkor ráérek törődni vele. Nagyon nehezen tudom elképzelni magam anyaként. Persze vannak olyan napok, amikor beugrik egy-egy kép, hogy mondjuk hétvége van, ráérünk, fekszünk még az ágyban, és beszalad a gyerek, azt mondja, hogy anya, anya, és bebújik mellénk az ágyba. De nagyjából ennyi. Azon szoktam inkább elgondolkodni, hogy mi lesz akkor, ha megöregszem, és nem lesz mellettem senki. Persze az sem lehetetlen, hogy később megváltozik a véleményem, és másképp állok majd ehhez a kérdéshez. Egyébként a környezetemben egyáltalán nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal, és azt látom, hogy a két véglet gyakori: vagy nagyon fiatalon szülnek a lányok, vagy pedig igyekeznek kitolni a gyerekvállalást, hogy megteremtsék az egzisztenciájukat. Pedig hidd el, a legtöbben nem karrieristák, nem vezérigazgatók szeretnének lenni, egyszerűen biztonságban akarják tudni magukat.

A VIII. kerülettel kapcsolatban általánosan elterjedtek bizonyos negatív sztereotípiák. Te hogy látod a kérdést, mi a véleményed a kerületedről?

Amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy hol lakom, és elmondom, hogy VIII. kerület, Kálvária utca, mindig elképednek, hogy az közel van a Diószeghyhez, tehát biztos rossz környék. Ekkor mindig visszakérdezek: itt is emberek laknak, és ott van tőlünk 200 m-re a Corvin, oda jársz? És mindig az a válasz, hogy hát persze, azt szeretem… Az utóbbi években ráadásul nagyon sok minden változott, szépült. Itt van például a Kálvária tér. Gyönyörű lett, és a Turay Ida Színház is ide költözött. Sokan kérdezik, nem akarok-e beljebb menni, és a belvárosban üzletet nyitni, de én mindig azt mondom, hogy nem. Ebben az albérletben lakunk hat éve, és itt még soha semmilyen atrocitás nem ért, pedig előfordult, hogy hajnali kettőkor, négykor vagy éppen ötkor jöttem haza. Amikor a barátainkkal kimegyünk az erkélyre, és látják a sok fát, mindig megjegyzik, hogy egészen olyan, mintha nem is a VIII. kerületben lennénk. Ráadásul nagyon családias is a környék, megvan a kis sarki ABC-nk, ahol bevásárlást megejtjük, vagy az albán pékség, ahol mindig friss a kenyér, és fantasztikus croissant-t kapunk. Számomra Buda kicsit idegen, én Pesten érzem jól magam. Hétköznapi életet élni, nekem itt természetes. Ez a VIII.-kerület már nem az, ami régen volt. Ma már ez Budapest szíve, és egyre inkább az lesz. Egyáltalán nem vágyom el innen.
  
Interjú: Izsó Zita