facebook
 
2016. február 01.

Név: Kadi Fatiha
Foglalkozás: tortadesigner (www.tortamuveszet.hu)
Fotó helyszíne: Duna-part
Eljön majd a mi időnk, amikor tudunk változtatni
Kadi Fatiha számtalan művészeti ágban kipróbálta már magát, kiskora óta rajzol, táncol, énekel. Elmondása szerint túlteng benne az alkotási vágy. Bármi kerül is a kezébe, mindig kreálni akar belőle valamit. Ha elhatározza, hogy két-három napig nem vesz a kezébe piskótát, cukormasszát vagy éppen marcipánt, biztos, hogy már másnap süt valamit a családnak.
Fiatal korod ellenére rengeteg dologgal foglalkoztál már. Miért pont a tortatervezésnél, a cukrászatnál maradtál?

A cukrászat eredetileg egyáltalán nem volt a terveim között. Volt egy kislány, aki szeretett énekelni és rajzolni. Az iparművészetire készültem, háromszor próbáltam, de nem jutottam be, viszont rengeteget gyakoroltam a felvételire, fejlesztettem magam, tanárokhoz jártam kicsi korom óta, így a tudás megmaradt. Közben elkezdtem hennázni, tanultam grafológiát, pszichológiát, végül elvégeztem az egyetemet, és írásanalitikus lettem. Viszont nagyon hiányzott a mozgás az életemből. Súlyproblémákkal küzdöttem mindig is, emiatt sok komplexusom, gátlásom volt, ami rengeteg dologban akadályozott. Elhatároztam, hogy kialakítok egy táncos edzésmódszert, amivel segíteni tudok a hozzám hasonló problémákkal küzdő hölgyeken. Ez elképesztő motivációt jelentett! Végül sikerült 30 kg-tól megszabadulnom, és annyira felbátorodtam, hogy megalapítottam a Salsa Africa Dance-t. Nagy sikerrel tartottam az órákat, és nagyon élveztem, hogy olyan hölgyeknek tudok segíteni, akik ugyanazon mentek át, mint én. Ezt három évig csináltam, de aztán közbeszólt a cukrászat. Azt gondoltam, tudom egymás mellett csinálni a kettőt, de rájöttem, hogy nem fog menni, mert ha az ember profi akar lenni valamiben, muszáj választania.

A legtöbb súlyproblémákkal küzdő nő azt hiszi, teljesen le kell mondania az édességről, különösen, ha radikális életmódváltás segítségével sikerült lefogynia. Mi az oka annak, hogy te másképp állsz ehhez a kérdéshez? 

Érdekes, hogy pont a cukrászatot választottam a nagy átalakulás után, de be akartam bizonyítani, hogy a megfelelő édességek nem az ellenségeink. Egyszerűen tudni kell mértéket tartanni, és tisztában kell lenni azzal, mi az, amire valóban szüksége van a szervezetednek. Megtanultam a testem legjobb barátjává válni. Hallgatni arra a hangra, ami valóban segíteni akar. Megkülönböztetni a sóvárgást a valódi szükségtől. Sikerült! Nem akartam lemondani az édességekről, mert nagyon édesszájú vagyok. A túlzott fogyasztásuk viszont azért probléma, mert a lelki problémáinkat akarjuk foltozni a segítségükkel. Mesterséges örömforrást keresünk, mert az könnyű, gyors, kívülről jövő. Eljön az a pillanat az ember életében, mikor azt mondja, megállj, ne tovább! Meg kell tanulnunk szembenézni önmagunkkal. Ehhez kell a megfelelő motiváció, ami minden embernek más és más. Rengeteg a finom, egészséges recept, csak bátorítani tudok mindenkit, hogy kezdjen el kutatni!

Pontosan hogy jött, hogyan szólt közbe a tortakészítés?

Érdekes módon egy rosszul sikerült párkapcsolat miatt elkezdtem naponta sütni. Így gyógyultam, azt hiszem. Először a nagymamám és az édesanyám mutatott meg néhány alap dolgot. Később már akárhova mentem, mindenhova vittem egy tál süteményt, egyszerűen ontottam magamból az édességeket. És egyszer csak a rokonaim, barátaim elkezdtek viccelődni, hogy most már jó lenne erről is szerezni egy papírt. Végül beiratkoztam egy OKJ-képzésre. Abban biztos voltam, hogy nem szeretnék alkalmazottként dolgozni, és mivel akkor már túl voltam a sikertelen iparművészetis felvételiken, az alkotói énem továbbra sem nyugodott. Egyszer csak jött az ötlet, hogy ötvözni kellene a művészetet a cukrászattal. Természetesen az ember eleinte örül, hogy be tud vonni egy tortát, és rajta marad a marcipán. Egy idő után elkezd kísérletezni, festeni rá, és megpróbálja formázgatni az anyagokat. Később egyre szebb, precízebb munkák születnek. Az ember a korlátait feszegetve magasabbra helyezi a mércét, és egyszer csak azt veszi észre, hogy a többieknek tetszik, amit csinál. Egyre többen lájkolják a képeit a facebookon, egyre többen követik, és elkezdik keresni.

Mennyire vette komolyan a környezeted a kezdeti próbálkozásaidat? Nem aggódtak, hogy nem tudsz majd ebből megélni?

Ismerjük jól ezt a sztereotípiát, miszerint a művészetből nem lehet megélni. Ez nem igaz, mindenből meg lehet élni, csak nem mindegy, hogy hobbiból rajzolgatsz, vagy nekiállsz komolyan tanulni. Egy-két kicsit földhözragadtabb ember még manapság is csodálkozva kérdezi tőlem, hogy meg lehet ebből élni? Kell ez egyáltalán valakinek? Pedig az étel mindig fontos lesz az embereknek, bárhonnan is nézzük. Ha te valami plusz dolgot tudsz belevinni, esetleg a művészeteddel személyessé varázsolod, és mindezt magas minőségben teszed, akkor onnantól már nyert ügyed van. Ha szeretettel, szenvedéllyel dolgozol, az érződik. Mondok egy nagyon jó példát. Régebben jött hozzám egy lány grafológiai elemzésre. Nem volt hobbija, csak munkája, amit nem szeretett. Kérdeztem tőle, mi az, ami lefoglalja, és elfeledteti vele az idő múlását. Némi hezitálás után kérte, ne nevessem ki, de imád gyöngyöt fűzni. Mondtam neki, figyelj ide, manapság annyira divatosak a gyöngyös ékszerek, kezdd el nagyban csinálni. Erre elbizonytalanodott, hogy ő nem is ért hozzá annyira, én meg biztatni kezdtem, hogy ismerjen meg új technikákat, fejlessze magát. Aztán eltelt pár hónap, és egyszer csak hívott, hogy képzeljem el, készített pár ékszert, csinált egy facebook-oldalt, és már a második bizsutéria kereste meg, hogy szeretne az ékszereiből. Zseniális. És pont egy ilyen, látszólag bagatell dolog, mint a gyöngyfűzés. Gondolj bele. Soha nem tudhatod, mit hozhatsz ki a másikból, mire tudsz rávilágítani.

Nem érzed úgy, hogy ez a sok korábbi tevékenység tévút volt, és csak az idődet vesztegetted?

Egyáltalán nem, mert tudom, hogy mindegyik terület által tanultam valamit, fejlődtem, komplexebb lett a személyiségem. Mindig azon gondolkodom, hogy ha ne adj Isten már most mennem kellene, akkor eleget tettem-e már, valóban a saját életem éltem-e. És azt mondhatom, nincs mit szégyellnem, sok mindennel foglalkoztam már eddig is, és bízom benne, hogy a jövőben még több mindennel fogok.

Hogy szoktak reagálni az emberek, amikor megkapják valamelyik különlegesebb tortád?

Erről van egy nagyon jó kis sztorim. A családban a húgomnak és az unokaöcsémnek két egymást követő napon van a születésnapja, ezért együtt szoktuk ünnepelni őket. Legutóbb megígértük nekik, hogy elmegyünk együtt egy kínai étterembe, mert nagyon szeretik az ázsiai ételeket. Végül sajnos úgy alakult az a nap, hogy senki sem ért rá, így otthon maradtunk kávézni, sütizni. Nem baj, gondoltam, ha nem ehettünk kínai ételt, akkor majd én elhozom nekik Kínát. Csináltam két formatortát. Az egyik egy kínai tál volt, és úgy nézett ki, mintha leves lett volna benne, a másik pedig egy nagy tésztás doboz volt, amiből kiállt két evőpálcika, és olyan hatást keltett, mintha a levegőben lógott volna a tészta. Amikor kivittem egy tálcán a két tortát, látni kellett volna a két gyerek arcát, ahogy cikáztak a gondolataik, nem tudták eldönteni, hogy akkor ez most mi, minek hoz kínait, ha már ebédeltünk? De ha tőle van, akkor biztos torta… Az ehhez hasonlók mindig maradandó, kedves pillanatok.

Születésed után hét éves korodig Casablancában éltél, majd visszaköltöztél édesanyáddal és húgoddal Magyarországra. Marokkói származásod mennyire képezi az identitásod részét?

Édesapám sokáig nem volt jelen az életemben, édesanyám azonban mindig csodálatosan szeretetteli légkört teremtett, így valamennyire tudta pótolni ezt a hiányt, és nagyon boldog gyerekkorom volt. A kinti rokonaimmal 12 év elteltével találkoztunk újra. Természetesen számtalan szép emlékem van róluk az első hét évemből, és ez sokat jelent, de azért Magyarországon érzem igazán otthon magam. Persze ebben közrejátszik az is, hogy Marokkó azért nagyon más, és főleg nőként érdekes ezt megélni, mert én itthon is elég erőteljes lánynak számítok, így el tudod képzelni, mennyire vissza kell fognom magam, ha ott vagyok. Nem lehetek teljesen önmagam. Félre ne érts, nagyon tisztelem azt a kultúrát is, és hálás vagyok Marokkónak a „fűszerekért”, amik a személyiségemet érdekesebbé teszik, többek között a zene és a tánc szeretetéért, amit kétségtelenül onnan örököltem. Az arab-francia gasztronómia kifinomultsága pedig mindig lenyűgöz és inspirál.

12 év elteltével helyre lehet még hozni a családi kapcsolatokat?

Ez azért nagyon hosszú idő. Édesapám sem fiatal már, és én is felnőttem, egyikünk sem fog már megváltozni, és ennek különben is inkább gyerekkoromban lett volna súlya. Ennek ellenére fontos, hogy tudunk egymásról, újra van köztünk valamilyen kapcsolat, amit most már én is megfelelő érettséggel tudok kezelni. Megpróbálom felülről szemlélni a dolgokat, kicsit eltávolodva, mintha egy mesélő lennék, és akkor jobban megértem az egyes szituációkat, hogy minek mi az oka. Az ember életében kell néha egy bizonyos fajta szemléletváltás, amikor elkezdi a mások szemszögéből is figyelni a dolgokat, mert csak úgy adhatja meg a valódi szabadságot a másiknak, ha megengedi, hogy az legyen, aki. Én elfogadom, hogy ő olyan, amilyen, és lehet, hogy rosszabb lett volna, ha velünk marad, mert akkor talán nem lennék az, aki ma vagyok. És ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ő rossz ember lenne! Viszont éppen olyan erős akaratú, mint én, és valószínűleg tőle örököltem a temperamentumomat is, ezért ha együtt maradunk, biztos sok konfliktusunk lett volna. Én hiszek abban, hogy nem véletlenül alakultak a dolgok úgy, ahogy.

Magyarországod tartod az otthonodnak. Mi a helyzet Budapesttel?

Nagyon szeretem ezt a várost. Főleg este, amikor kigyulladnak a fényei. Budapestet a világ egyik legszebb helyének tartom, hiába láttam már sok szigetet, egzotikus országot. Amikor elsétálok a vár előtt, vagy a Gellért-hegy mellett, mindig különleges fénybe állítom, és áldom magamban ezeket területeket, hogy minél fényesebbek legyenek. A terveim között szerepel, hogy megpróbálok kijutni egy nagyobb nemzetközi versenyre. Nem csak a szép szakmai eredmény miatt vágyom erre, hanem mert kicsit úgy érzem, mintha jöhetne velem egész Magyarország. Ha tehetem, mindenhol elmondom, mennyire fontos lenne, hogy a magyar fiatalok bízzanak jobban magukban, mert nagyon sok köztük a tehetség, és sokan vannak, akik képesek lennének tenni ezért az országért valamit. Mert eljön majd a mi időnk, amikor tudunk változtatni, és nem agresszívan, nem kint a tereken, hanem a megfelelő eszközökkel, egészen másképpen. Én nagyon hiszek ebben!
 
Interjú: Izsó Zita