facebook
 
2015. december 29.

Név: Segesdi Móni
Foglalkozás: igazgató, Magyarországi Észt Intézet 
Fotózás helyszíne: Duna-part
Inkább kulturális mindenesnek nevezném magam
A budapestiek általában keveset tudnak az észt kultúráról, bár Arvo Pärt zenéjét azért nálunk is sokan ismerik és szeretik. Ez azonban a jövőben várhatóan változni fog: Segesdi Móni a budapesti Észt Intézet igazgatójaként ugyanis arra vállalkozott, hogy közvetítsen a két nép kultúrája között, és az észt vendégművészek megcsodálhassák Budapest ezerarcú szépségét, a magyar érdeklődők pedig megsejthessenek valamit a fenyőerdők nyugalmából, az áfonyaszedés derűjéből, a tengerparti borókaillatból és az ezerszínű mocsarak titokzatosságából.
Hogyan kerültél kapcsolatba az észt kultúrával? Kellett valaha valakinek magyarázkodnod – iskolában, családnak, barátoknak, bárkinek –, amiért ezt a kevesek által beszélt nyelvet választottad?

Finn szakosként fél évig észtül kellett tanulnunk, és egyszerűen beleszerettem, mondhatni, átszerettem az észtbe. Így visszagondolva meglehetősen könnyelműen választottam egyetemi szakokat. Egy pillanatig sem foglalkoztatott, mihez fogok kezdeni velük, az érdeklődésem vezetett – mindig is reménytelen bölcsészalkat voltam. Édesanyám persze már a finntől is meresztette az égnek a szemét, és erősen megrendült, de csak erőtlenül legyintett, amikor értesült róla, hogy az észt szakot is felvettem. Ma már természetesen büszke rám, de valljuk be: hihetetlen szerencsém volt, hogy ilyen munkahelyen kötöttem ki. 

Intézetvezetőként hogyan telnek a mindennapjaid, mik a legfontosabb feladataid? 

A hivatalos titulusomat – igazgató – kezdettől fogva elég mulatságosnak találom. Aki ismer, tudja, miért. Egy ilyen 2 fős zsebintézményben, mint a miénk, nem lehet a hagyományos leosztás szerint játszani, gyakorlatilag mindenki mindent csinál. Ha kell, éves költségvetést, beszámolót vagy pályázatot írok, programokat találok ki és szervezek, honlapot vagy hírlevelet szerkesztek, bemutató nyelvórát tartok, kiállítási anyagot talicskázok, reklámtáskának való vászon után futkosok, és még hosszan sorolhatnám. Egyszóval, inkább kulturális mindenesnek nevezném magam.

Hogyan illeszkedik a fővárosba az általad vezetett intézmény, mitől lehet érdekes a budapestiek számára? 

Én szeretném azt hinni, hogy különleges színárnyalatokkal gazdagítjuk a város kulturális életét, és persze fordítva is igaz, a mi programjainkban is igen gyakran hozzáadott érték Budapest sajátos arca. Az egyik számomra legkedvesebb megmozdulásunk a Bazilika előtt tavaly szervezett flashmob volt, amelyen több mint száz önkéntes észtül (!) énekelve küldte üdvözletét a Tallinnban éppen aznap befejeződő dalosünnepnek. Vagy itt van például az Irodalom Éjszakája, amelyet két évben is megrendezett a Budapesten működő külföldi kulturális intézetek ernyőszervezete, a EUNIC, és nagy örömömre kis kihagyás után jövőre újraélesztjük. Ennek az a koncepciója, hogy egy adott kerületben lehetőleg nem mindennapi helyszíneken fél óránként felolvasások zajlanak, mindegyik helyet egy-egy ország (irodalma) veszi birtokába, és a hallgatók felolvasásról felolvasásra vándorolnak. 

A budapesti Észt Intézet programkínálatának áttekintésekor feltűnik, hogy gyakran kerestek kapcsolatot a magyar és az észt kultúra között. Milyen a két nép viszonya, mennyire rokon például a gondolkodásmód, vagy a habitus tekintetében? 

Valóban a magyar-észt rendezvények létrehozása az egyik csapásirányunk, és ennek egészen praktikus okai is vannak: aki a csaléteknek bevetett magyar részvevő(k) miatt eljön, kénytelen az észteket is megnézni-meghallgatni. Egy régebbi projektünk keretében például magyar mesékhez észt illusztrátorok készítettek képeket, és fordítva. Ennek a  programnak a kiállítás mellett egy nagyszerű, kézbe vehető eredménye is lett: Dóka Péter „Lila királylány” című mesekönyve mindkét országban Anne Pikkov zseniális rajzaival jelent meg. Az ő esetükben a hasonló humorérzék volt az összekötő kapocs, de óvakodnék attól, hogy néplélektani elemzésekbe bocsátkozzam, hiszen meg tudnám-e nevezni például azt, ami bennem és a másik tízmillió magyar ember habitusában közös? Persze lehet ilyeneket mondani, hogy az észtek zárkózottabbak, természetközelibbek, vagy hogy a munka tisztelete mennyire fontos része a kultúrájuknak, és ez nagy vonalakban meg is állja a helyét, de a kötődések amúgy is az egyének szintjén jönnek létre és működnek, nem össznépi szinten. Magyarként Észtországban és észtként Magyarországon élni roppant izgalmas, mert nagyon más a két környezet – főleg ha ezt az ember ösztöndíjasként teheti, amikor nincsenek kenyérgondjai, minden energiáját a másik ország felfedezésére fordíthatja. Apropó, kenyér. A nálunk járt észtek gyakran hajtogatják, hogy amit mi kenyérnek nevezünk (a fehér), nem méltó a kenyér névre, bezzeg az ő fekete rozskenyerüknek szerte a világon nincs párja. Amire mi rendszerint azzal replikázunk, hogy akinek csak vacak ribizliborai vannak, az jobb, ha inkább hallgat... Ezek a kötekedések természetesen baráti légkörben zajlanak!

Ha észt vendégek jönnek Budapestre – adott esetben a rendezvényeitekre –, mi az, ami legelőször megragadja őket, általában milyennek látják a várost, és a magyarokat? 

A helsinki kolléganőnk mondta egyszer viccesen, hogy neki háromszor annyit kell itatni a vendégeit, hogy jól érezzék magukat, mert Helsinkibe menni olyan az észteknek, mintha egy vidéki kisvárosba utaznának, nem dobja fel őket túlzottan. Ezzel szemben Budapestre meghívást kapni szerinte már önmagában ajándék, és ebben van valami: a város megteremti az alaphangulatot és kompenzálja az esetlegesen kisebb honoráriumot is. A meghívott fellépőink vagy művészeink általában 2-3 napot tartózkodnak itt, ami nem elég ahhoz, hogy mély benyomást szerezzenek a magyarokról, de Budapest szinte kivétel nélkül mindannyiukat elbűvöli. A hagyományos turisztikai ziccereken túl (a város fekvése, az építészet, a fürdők, az észtországi áraknál olcsóbb, finom ételek és borok stb.) többen is kiemelték bizonyos koncerthelyszínek (Opus, Gólya, Auróra) különleges atmoszféráját, és hogy mennyire remek élmény ilyen figyelmes, értő közönségnek játszani.  

Egy csomó más országból származó, távolról érkező emberrel kerülsz kapcsolatba a munkád során. Hatnak rád az ő benyomásaik, előfordul, hogy az ő szemükön keresztül kicsit másképp látod Budapestet? Változott emiatt a városról alkotott képed?

Amiről kérdezel, az még jóval azelőtt történt, hogy az Észt Intézetben dolgoztam volna, de valóban megtörtént. 8-10 évvel ezelőtt nagyon sokat puhítottak a városhoz fűződő viszonyomon a couchsurfer vendégeim. Akkoriban még sokkal több szabadidőm volt, és eleve olyanokat fogadtam csak, akikkel úgy tűnt, van közös nevezőnk. Szívesen  mutogattam nekik a várost, és a lelkesedésüket látva, ráébredtem, hogy hű, ez tényleg szép… Nehezen tudnék konkrét példákat mondani, egyszerűen csak arról volt szó, hogy ráérős emberek mellett átváltasz te is szemlélődő üzemmódba. Ma már szerencsére nem kellenek turista-vendégek ahhoz, hogy megálljak mélázni egy híd közepén. 

Vidékről költöztél az egyetem évei alatt Budapestre. Mi segített annak idején a beilleszkedésben, milyen volt hosszabb idő – mondjuk egy-egy külföldi ösztöndíj – után visszatérni ide? Nem bántad meg, hogy végül itt maradtál?

Zalaegerszegen születtem és nőttem fel, aztán az egyetem után itt ragadtam. Budapest kezdetben egy szükséges rossz volt, félelmetesen nagy, kiismerhetetlen város, határozottan nem szerettem. Megvoltak a magam kis fix útvonalai (kollégium-egyetem-mozi stb), amelyekről nem nagyon tértem le. Aztán fokozatosan javult a helyzet, de sokáig megmaradt a hűvösen semleges viszony. Nem tudom, mikor történhetett a fordulat, egyrészt ott voltak a már említett couchsurferek, de egészen biztosan kellett hozzá az is, hogy én magam rengeteget változtam egyetemista korom óta, nyitottabb, érdeklődőbb, merészebb lettem. Néhány éve aztán rádöbbentem, hogy ez a város suttyomban megszerettette magát velem. Tény, hogy sok helyen koszos és lepukkant, rossz a levegő, ordítóak az egyenlőtlenségek, és gyakran sikítani tudnék a tömegtől, de végérvényesen az én városommá vált. Ez persze nem jelenti azt, hogy tökéletesen uralnám a tereit: 20 év után is többnyire rossz helyen jövök fel a Kálvin téri aluljáróból, és alapvető térképbeli összefüggések még mindig nem világosak.
Nekem Budapest elsősorban a Liget, a reggeli és esti fényben megszépülő fáradt utcák, a Nagykörút díszes homlokzatai, a 4/6-os villamos, a Duna-part, a hidak, a Pozsonyi utcai kis boltok, a gesztenyeárusok, a nyári limonádé és fröccsözés a teraszokon. A legkedvesebb zenehallgató helyeim. Meg persze a pályaudvarok, a Keleti és a Nyugati, mert időről időre muszáj innen elmenekülni zöldebb, nyugodtabb vidékekre, aztán visszajönni feltöltekezve. Budapest nagy értéke az a sok fantasztikus, elhivatott ember is, akik – többnyire a szabadidejükben – azon ügyködnek, hogy dialógust teremtsenek a város és lakói között, élhetőbbé tegyék a tereket és az emberek mindennapjait. Elismerően figyelem őket, és nagyon drukkolok nekik. 

Interjú: Izsó Zita