Igen, tudom, régen frissültünk, de van mentségem, sőt, orvosi igazolásom is. Volt egy térdműtétem, és ugyan a gipsz már lekerült a lábamról, de még mindig messze vagyok attól, hogy leugorjak a bolta tejért, kenyérért, vagy összefussak valakivel interjúzni. Sajnos Esztert is csak mélben tudtam faggatni, de muszáj volt, mivel már kinéztem magamak. Amikor összefutottunk, általában valamilyen költészeti esten, mindig feltűnt hihetetlen nőies tartása és elszánt tekintete, ami szerintem Máté fotóján, még a napszemüvegen keresztül is átsüt.

Évekig dolgoztál baleseti sebészeten, ami az orvosi szakterületek közül az egyik legkeményebb terep. Miért döntöttél úgy, hogy ott hagyod az orvosi pályát?

Nem hagytam ott, egyelőre fizetés nélküli szabadságon vagyok. Hat évet dolgoztam az egészségügyben, ennek nagy részét traumatológián. Azért választottam ezt a szakot, mert itt csinálni kell a szakmát, nem elmélkedni rajta. Gyakorlati ember vagyok. Szeretek operálni, vágni, fúrni-faragni, varrni stb. És szeretem a pörgést, csak éppen a végére már túl sok volt belőle. Most kicsit pihenek.
 
A rúdtánc mikor jött az életedbe?

Húsz és harminckét éves korom közt egyáltalán nem sportoltam. Azt hiszem, azért, mert addig mindig versenysportot űztem, és valahogy nem volt kedvem cél nélkül sportolni. Nem vonzott az aerobik, a fitneszterem, utálok futni, az úszást unom. Véletlenül keveredtem le rúdtánc edzésre, egy kutyás ismerősöm révén, mert úgy éreztem, harminckét évesen már tényleg el kéne kezdenem karbantartani magam. Kezdetben a cél, hogy megcsináld az adott forgást, aztán fokozatosan jönnek az újabb kihívások: maradj fent a rúdon, fejjel lefelé is ott maradj, egyre kevesebb érintkezési felülettel maradj fent, mindezeket szépen csináld, hajlékony legyél, meg erősebb, végül hogy ezt megmutasd a szeretteidnek. Így kezdtem el versenyezni, először egy házibajnokságon indultam. Ezt követően már megállíthatatlanul jöttek a versenyek. Elég hamar érdekelni kezdett, hogy mi van akkor, ha ketten vagyunk a rúdon. És ezzel újabb kihívások elé állítottam magam: már nem csak a saját testemet kellett elbírnom, hanem egy másik emberét is. Rengeteg kitartást, türelmet, önismeretet tanulok a mai napig ettől a sporttól.

Tavaly volt egy súlyos sérülésed, sokáig gipszben voltál, mégis sikerült bezsebelned egy Európa- és világbajnoki címet. Az akadályok és nehézségek inkább inspirálnak vagy előrébb visznek?

Igen, a tavaszi versenyszezon előtt, a felkészülés utolsó napján eltörtem a lábam. Akkor nem értettem, mit akart üzenni ezzel a sors. Azt hiszem, már értem.  Gyakorlatilag az összes versenyről lemaradtam, kivéve a szeptemberi Európa-bajnokságot. Arról meg majdnem azért csúsztam le, mert a régi párom három héttel a verseny előtt lemondta a szereplést. Akkor találtam Katát, a mostani páromat. Három hetünk volt felkészülni az Eb-re úgy, hogy Kata sosem duózott. Beleadtunk mindent, és sikerült. Emiatt automatikusan kijutottunk a világbajnokságra is. Azt hiszem, engem a kihívások és a nehézségek inspirálnak, de csak egy darabig. Ha csak nehézség van, akkor elgondolkozom azon, hogy az nem véletlen.
 
Azok a nők, akik megkeresnek benneteket a nemrég megnyílt stúdiótokban, miért mennek oda? Szeretnének valami szexit csinálni? Az alakformálásnak valami izgalmasabb lehetőségét keresik?

Sokakat vonz, hogy nem egy edzőteremben izzadnak pusztán abból a célból, hogy fogyjanak vagy izmosodjanak. A rúdtáncban úgy éred el az alakformálást, hogy még szórakozol is közben. A megoldandó feladatra figyelsz, nem arra, hogy még tíz lábemelés van vissza. Jönnek azért is, mert nem érzik elég csajosnak magukat, és szeretnének szebb tartást, önbizalmat, kerekebb feneket, vagy csak valami csajosat csinálni. Van, akit direkt az erőelemek tanulása vonz, van, akit a hajlékonysági gyakorlatok. Van, akit az, hogy úgy érezheti magát, mintha játszótéren lenne, és így tobább. Az a szép ebben, hogy ezerféle dolgot találhatsz a rúdtáncban, ami vonzó.
 
A párod Pion István költő, slammer. Többször léptetetek már fel együtt közösen. Miben inspirál ő téged?

Mindenben. Amióta ismerem, az egész életem megváltozott. Minden, addig csak dédelgetett álmomat valóra tudtam váltani mellette. A közös fellépés gondolata is valahogy olyan magától értetődő volt. Ezek a fellépések nem csupán azt fejezik ki, hogy egy-egy művészeti ág abszolút összehozható, akkor is, ha elsőre adott esetben nem látjuk összeillőnek, hanem kifejezik a mi közös életünket is.