Anitát még akkor ismertem meg, amikor elindította az Angyal a művészellátóban nevű kulturális blogját. Nehéz tél volt az mindkettőnk életében, szerencsére évekkel később egy véletlen viszontlátás alkalmával már nem a magány és a munkhelyi problémák voltak a legfőbb témáink, hanem Kóczián és az újrakezdés lehetőségei.

Mire tanít meg egy kutya?

Kóczián behozta és gyakorlatba ültette életemben a rendszeresség nevű fogalmat, ami korábban nem nagyon volt rám jellemző. Ráébresztett a felelősség, a gondoskodás, az időbeosztás fontosságára. Lényegében magamat is tanulom azáltal, hogy őt tanulom. Keretet ad a napjaimnak. Hétköznap háromszor viszem le, hétvégén pedig - amikor kevésbé feszített a tempó - kétszer hosszabb sétát teszünk a városban, vagy Budapesten kívül kirándulunk.
 
Nem gyerekpótlék?

Egyáltalán nem, mivel nem szeretnék gyereket vállalni, ezért számomra a kutya az kutya. Nem emberszámba, hanem kutyaszámba veszem.  Természetesen ragaszkodom hozzá, van bennem olykor egy nagyfokú aggodalom miatta, tehát lehet ezt anyai érzésnek titulálni, de Kóczián határozottan nem gyerekpótlék.
 
Miért zárkózol el ennyire szilárdan az anyaságtól?

Mert túl önző vagyok hozzá. A kérdés természetesen rendkívül komplex, de így döntöttem, illetve a párommal közösen ezt a döntést hoztuk meg. Valószínűleg felelősségteljesen tudnám nevelni a gyerekemet, megtanulnék róla gondoskodni. Viszont én azt a kevés időt, ami rendelkezésemre áll, inkább Zolival szeretném eltölteni, valamint önmagam fejlesztésére szeretném fordítani. Számomra a kapcsolat fontosabb, mint a gyerek. Az idő nagy részét úgyis nekem kéne vele tölteni, mivel a párom rengeteget dolgozik. Sok párkapcsolatot láttam már megromlani a gyerekek születése után, aminek az oka az időhiányban gyökeredzik; nincs elég erejük a pároknak egymással foglalkozni, a kapcsolatukat építeni.
 
Van neked egy kulturális programajánló blogod, amiben nem a teljességre törekszel, sokkal inkább egy olyan oldal ez, amiben a benned lévő érzéseket, benyomásokat akarod kifejezni. Mi a célod ezzel?
 
2009 végén indítottam el ezt a blogot, akkor költöztem a belvárosba, és teljesen fel voltam villanyozva a programkínálattól. Gondoltam, hogy elcsábítom a barátaimat egy tartalmas időtöltésre. Többségük már családban élt, és senki nem ért rá. Nekik küldözgettem a különféle ajánlókat, de aztán meguntam, és inkább felraktam az egészet egy blogfelületre és nyitottam egy Facebook oldalt is. Számomra is megdöbbentő, nem várt népszerűségre tett szert ezáltal. A blogom most már nem kizárólag programajánló, hanem kulturális, művészeti és közéleti érdekességek gyűjtőhelye. Viszont vannak tabu témák: a politika, a gyűlöletbeszéd, a szélsőséges szexuális megnyilvánulások. A saját Facebook profilomon gyakran politizálok, de úgy gondolom, hogy a kultúrában ennek nincs helye. Sőt, két éve létrehoztam egy, a bloggal azonos nevű alapítványt is, jelenleg még „alszik”. Kulturális és művészeti témák iránt érdeklődő partnereket keresek „felébresztésére”.
 
Mostanra megszüntetted a blogod és csak a facebook felületet használod, holott többször szót emeltél már az oldal szabályozásai miatt...
 
Lényegében arról van szó, hogy az általam üzemeltetett facebook felület a mostani szabályozások miatt elég kevesek számára elérhető. Hogyha nem fizetsz és nem reklámozol, akkor csak a rajongóid 1-2%-hoz jut el az oldalad. Egyetlen megoldás van, ha nem akarsz fizetni, rá kell venned az ismerőseidet, hogy jelöljék be a like gomb alatt lévő értesítések kérése opciót, csak ebben az esetben fog megjelenni a hírfolyamukban a posztod. Felháborít az az irány, ahová a facebook tart. Egy kulturális vagy művészeti alapítványt nem lehet ugyanolyan ügyfélnek tekinteni, mint egy multinacionális vállalatot. Emiatt is tervezem, hogy a két éve meglévő weboldalamat, amelyet nem használok, be fogom indítani.
 
 
Az a tapasztalatom, hogy sokszor azok az emberek, akik kulturális területen dolgoznak, pont nekik nincs erejük, idejük kulturális programokon részt venni. Te hogy vagy ezzel?
 
Igazából lenne rá időm, hogyha jobban beosztanám az időmet, és hatékonyabban menedzselném a napjaimat. Van egy nyolcórás munkaköröm, a párkapcsolatom, a blog, a háztartás, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a hírháttér műsorok mániákus nézője vagyok, ami szintén sok időmet leköti. És itt van Kóczián, akinek különösen, amikor jó az idő, jár a Városliget, ahol sajnos csak addig tudunk szabadon sétálni, játszani, sportolni, amíg el nem kezdődnek az építkezések. A Liget Budapest projekt, más néven Múzeumi Negyed kialakítása mélységesen felháborít. Szükségtelen és kártékony hatását építészek, városvédők tucatjai bizonyították. Sajnos a sajtó is későn kapott észbe, hiszen közel három éve tervezik már, a híradások pedig csak bő féléve kezdték informálni a közvéleményt. A környékbeliek nem is tudtak a beruházásról – ami azon beszélgetések során derült ki számomra, amikor több ízben szórólapoztam a Liget beépítése ellen. Nem tekintem magam szélsőséges módon zöld szemléletűnek – bár már tíz éve szelektív gyűjtöm a szemetet és igyekszem odafigyelni, miként használjam kíméletesen a vizet, elektromos áramot, próbálok ésszerűen vásárolni és az élelmiszerek kapcsán is alaposan megnézem, mi kerül a kosaramba – , de elszomorít, amit a Városliget élővilágával, fáival fognak tenni.  Van alternatíva, hova lehetne múzeumokat elhelyezni, számos kihasználatlan terület létezik Budapesten, üresen kongó kül- és belvárosi épületek. Az, hogy egy kétszáz éves közpark tönkremegy, smafu. Azt állítják, nem csorbul a zöld felületek nagysága, de nehogy már egyenértékű legyen egy 150 éves platán mint zöldfelület egy épület tetejére telepített gyeptéglás terasszal, amelyet elképzelhető, hogy csak azok élvezhetnek majd, akik ki tudják fizetni a borsos múzeumi belépőket! És sajnos a kutyások is rosszul járnak, mert csupán egy elkerített kutyafuttató lesz számukra kijelölve.