facebook
 
2014. április 18.

Név: Csolti Ildikó
Foglalkozás: szociálpolitikus, családterapeuta, tanár
A fotózás helyszíne: Budai vár

 
Élem ezt a várost
Ildikó az otthonában fogadott. A lakásának ablakai a nemrég kicsinosított II. Pál pápa térre néznek. Beszélgetésünk ideje alatt végig felhallatszott a gyerekek sikítozása és nevetése a nyolcadik emeltre, amit csak egy-egy kutyaugatás szakított félbe. Amíg elhelyezkedtem a fotelban, bekapcsoltam a diktafont és párat kortyoltam a kávémból, olyan érzésem volt, hogy ez a világ a létező világok legjobbika. Aztán elkezdtünk beszélgetni…
Józsefváros egyik legkeményebb részében élsz. Ez tudatos döntés volt?

Inkább egy praktikus döntés következménye, mivel miután elváltam a férjemtől, és eladtuk a Thököly úti villalakásunkat, annak az árából erre a bauhaus lakásra futotta, amit egyébként nagyon szeretek. Ugyan most nincs kertem, ami nagyon hiányzik, de aki merész, az valamit mindig fel is áldoz. Fantasztikus dolog viszont, hogy öt perc alatt ott vagyok az Erkel Színházban, vagy hogyha fölszállok a 4/6-os villamosra, rögtön eljutok bárhová. Élem ezt a várost. Szeretek itt lakni, mert ez egy nagyon valódi hely. Itt megmutatkozik a város érdesebb része is, ami nekem egy megszokott közeg. Ugyan szívfacsarodva látom, amikor az aluljáróban egy darab kartonpapíron alszanak az emberek, de azt is tudom, hogy ott legalább melegebb van. Én ugyan finnyás, budai úrilánynak készültem, de mégis szükségem van erre a realitásra, mert ez a valós helyzet most Magyarországon, és ezt nem lehet elfelejteni. Azt gondolom, hogy aki a Rózsadombra jár mindennap haza, az sokkal kevésbé találkozik ezekkel a problémákkal, ezzel az őszinte közeggel.
 
Mi terelt a szociálpolitikusi munka felé?


Pedagógusi pályámnak volt egy olyan szakasza, mikor egy középiskolában voltam igazgatóhelyettes. Abban az iskolában voltak esztergályos tanulók is, akiket általában az igazgatóhelyettes kapott meg saját osztályául, mert mindig ők voltak a legproblémásabb gyerekek. Ahogy figyeltem őket, rájöttem arra, hogy a szemünk előtt felnövekszik egy olyan generáció, amelynek borzasztóan gyönge a szociális, mentális, intellektuális háttere, és tulajdonképp senki sem foglalkozik velük. Ezért döntöttem úgy, hogy az ilyen típusú problémák megoldásával szeretnék fogalakozni. Harminchét évesen kezdtem újra egyetemre járni, hogy megszerezzem a szociálpolitikus diplomát. Harmadévesen pedig megpályáztam a családsegítő állást Zuglóban, amit gyakorlatilag nekem kellett a nulláról felépítenem.
 
Milyen problémákkal találkoztál?


Többnyire középosztályú, nehézsorsú családok, azon belül is nők kerestek meg, akik elsősorban anyagi problémákkal és munkavállalással kapcsolatban kértek segítséget, esetleg a válóperük lebonyolításában, még ritkábban a gyereknevelésben. Egy idő után azt vettem észre, hogy ezeket a dolgokat már nem lehet megoldani. Aki kimerített már minden segélyezési és pályázati forrást, annak nagyon már nem lehetett segíteni, és munkát is egyre nehezebben találtunk nekik. Akkor jöttem rá, hogy én az önkormányzatnak egy olyan alkalmazottja vagyok, aki az önkormányzat ellen dolgozik, mert én annak a pénzét akarom szétosztani, hogy segítsek a másikon. Akkor megint váltottam az életemben, és inkább elkezdtem a családterápiát, amiben nagyon elfáradtam, mert ugyan fontos meghallgatni a másikat, de valójában az emberek nagy részének sokkal inkább anyagi támogatásra van szüksége, mint lelki tanácsadásra. Három és félmillió ember él ugyanis a létminimum környékén, nem csoda hát, ha eltolódtak az arányok. Családsegítőként az volna a legfontosabb feladatunk, hogy egyben tartsuk a családokat, megsegítsük a másikat, segítsünk neki a gyereknevelésben. Ezeket kéne egy családsegítőnek végeznie, de a pénztelenség miatt erre nincs erő. Az az elképzelésünk, hogy a szegénység összekovácsolja az embereket egy hazugság. A szegénység ugyanis tönkreteszi a családokat, a szerelmeket, a gyerekeket. Elvesz és lecsupaszít mindent.
 
Nem lehet, hogy ezek a családok jobban boldogulnának esetleg vidéken?

Ez egy bonyolult kérdés. Aki itt nőtt föl, az nagyon nehezen tudja megtanulni, hogyan kell élni vidéken. Próbálkoztak egyébként kormányszinten is ezzel, de minden kezdeményezés befuccsolt, mert azt vették észre, hogy hiába adtak vetőmagot meg kiscsirkét, az egyiket el sem vetetették, a másikat meg rögtön eladták, mert nem tudtak velük mit kezdeni.  Vidéken azért is nehezebb, mert ott nincs munkalehetőség. Budapesten tudjuk, hogy nagyon rosszul megfizetett állások vannak, de aki akar, az el tud helyezkedni. Ráadásul vidéken drágább az áram, a gáz, az élelmiszer. Hiába gondoljuk azt, hogy ott megterem a kertben a zöldség, nem lehet mindig hagymát meg babot enni. Igenis kell a hús, a tészta, a szalámi. Ha nincs meg valakiben a nagyon mély indíttatás a vidéki életmód iránt, akkor ez a lehetőség nem fog megvalósulni.
 
Mi a helyzet a nagyvárosi párokkal?

A házaspároknál az az alapbaj, hogy a legtöbb kapcsolat elején a párok egy nagyon kedvező képet mutatnak magukról, aztán valahogy elfogy a szufla, és jönnek a nehézségek, a hétköznapok, az unalom, és jönnek a problémák, pláne ha van gyerek is.  A szerelem átalakul, amire a többségük nincs felkészülve, és nem teszik bele már azt az erőt, szeretet, odafigyelést, amire szükség volna a kapcsolat fenntartásához. A fogyasztói társadalom a kapcsolatokban is leképeződik. Ami elromlott, az eldobjuk. Az élet ma nem kedvez a szerelemnek. A helyzetet csak tovább rontja, hogy az emberek annyit dolgoznak, bármilyen szociális réteget is nézek, hogy alig jut idő és energia a családra. Ezért én például már az általános iskolában elkezdeném tanítani, hogy hogyan lehet a párkapcsolatokban jól együttműködni. Ahelyett a rengeteg felesleges dolog helyett, amit most tanítanak nekik, inkább életmódot kéne tanulniuk.
 
Min lehetne mégis változtatni?

Nem tudnak változtatni. Ez egy ördögi kör.  Ahol a férfi sokat dolgozik, a nő egyedül vergődik, de ugyanez a probléma van értelmiségi családoknál is. A családanyák nagyon meg vannak feszítve. Mert még mindig vinni kell a hagyományos női szerepeket, és vinni kell az újakat,például a munka világát.  Egyszerűen nincs a harmóniára idő. Pedig a boldogsághoz nem csak törekvés kell, hanem idő is. Aki viszont fenn akar maradni a víz felszínén, annak nagyon kell hajtania. Ez nem kedvez a családoknak és a gyerekeknek sem. Hiába van meg mindenük a laptoptól kezdve az Iphone-ig, ha nem kérdezik meg tőlük, hogy hogyan érzed magad, ki a barátod, mit szeretnél csinálni.
 
A pesti nők hogyan élik meg mindezt?

Rendkívüli módon elment ez a dolog kétfelé, mint a társadalmi olló. Aki nem dolgozik, az azért eszi magát, aki meg dolgozik, az halálra dolgozza magát, és egyszer csak kiszalad az élet alóluk, és itt ülnek nálam a multinál dolgozó harmincöt-negyven éves dolgozó lányok, és azt panaszolják, hogy már megint elhagyta őket a János. És amikor kérdezem tőlük, hogy például mennyi időt töltöttek együtt, akkor arra többnyire az a válasz, hogy hát pénteken szoktunk találkozni, de nem mindig, inkább szombaton, mert akkora már nagyjából mindketten összeszedik magukat az egészhetes hajtás után.
 
Milyen lesz a jövő családmodellje?


Nem lesz család. Gyerekek lesznek, akiket a nők egyedül fognak nevelni. Pláne, ha a férfiak alól még inkább kimegy az önbecsülésük, mert bizony amióta a nők rájöttek arra, hogy szinte bármire képesek egyedül is, a férfiak többnyire csak rosszallóan tudják fogadni.
 
Nincs középút?

Sajnos elég ritka, ha van, akkor az nagy mázli, hogy egy férfi és egy nő úgy tud együtt lenni,  hogy a férfi el tudja tartani a családot, a nő pedig szabadon el tudja dönteni, hogy ezt akarja-e vagy sem.