Kriszta tősgyökeres pesti nő, aki ha belép egy terembe, minden tekintet rászegeződik. Sokat látni a tévé képernyőjén is, ahol hol a hazai celebvilág szerelmi életével kapcsolatban kérik ki a tanácsát, hol az olimpiai falu, vélt vagy valós, orgiáiról faggatják. De láttam már olyan műsort is, ahol egy ifjú sportriporter a műsor végén rákérdezett, hogy van-e rajta bugyi... Engem viszont csak az érdekelt, milyen az ő Budapestje.

Mit adott a te személyiségedhez hozzá az, hogy a belvárosban nőttél föl?

Azt hiszem, hogy egyfajta dörzsöltséget és élénkséget tanultam meg az V. kerülettől. A belvárosban az embernek nincs ideje bambulni, állandó fürkésző üzemmódban működtem. Megtanultam azt is, hogyan kell figyelni a belvárosi zsiványokra, hogyan kell tartani a táskát, mert bizony hiába ez a város szíve, az is a mindennapok része, hogy az ember orra előtt turkálnak a másik táskájában. Ez is Budapest. Ahogy a balett-tanárom mondta „Budapest, te koszos, büdös város – de nagyon imádlak!”

Ez a fajta éberség vitt a pszichológusi pálya felé?

Lehet, bár kezdetben nem volt olyan egyértelmű, hogy pszichológus leszek. Gimnazista koromban pszichológusnak készültem, viszont akkoriban még nagyon kevés embert vettek föl. Ezért az első diplomám közgazdász, utána pedig posztgraduális képezésben elvégeztem egy újságírói iskolát az ELTE égisze alatt. Csak ezután kezdtem el pszichológiát tanulni. Azt szeretem a pszichológiában, hogy nagyon elfogadó tudomány, nem megítél, hanem megért.

És hogy jött a pozitív pszichológia a képbe?

Az ELTE PPK dékánja, aki egyben a doktori disszertációm témavezetője is, Prof. Dr. Oláh Attila a pozitív pszichológia kutatásának nemzetközileg ismert és elismert, kiemelkedő alakja, így az egyetemünkön ennek az új irányzatnak az oktatása erős. A pozitív pszichológia kulcsfogalmai például a lelki jóllét, önmegvalósítás, bölcsesség, boldogság, emberi kapcsolatok, humor; általuk pozitív élményeket élhetünk meg, amelyek a teljesebb élethez vezetnek. Emiatt fontos saját utunk és céljaink megtalálása, hisz ez a boldogság fontos kritériuma is: hogy azt érezzük, a „helyünkön” vagyunk. Nem pedig akkor, hogyha a társadalmi konvenciókba beskatulyázva próbálunk másoknak megfelelni. Ugyanez igaz a gyereknevelésre is. Nagyon rossz, ha a szülő úgy érzi, feláldozza magát a gyerekéért, mindeközben kiégetté és depresszióssá válik, s majd a gyerek is sérült felnőttként kerül ki a családból. A csonka családok korát éljük, de legalább ennyi sérülést okoz egy kényszerrel együtt tartott, rengeteg vitával és szeretetlenségben lévő család is. Fontos, hogy a családban minden résztvevő jól érezze magát, akkor majd jó szülő, jó anya és apa, jó feleség és férj lesz, s akkor a gyerekek is egészséges lélekkel állnak a saját lábukra.

Mi a végcél? A boldogság vagy az önmegvalósítás?

Két filozófia ágra visszavezetett irányzat van ma a boldogságkutatásban: az egyik, a hedonizmusra épül, s azt mondja, hogy akkor vagy boldog, ha általában több pozitív érzelmet élsz át, mint negatívat.  A másik nézet, az arisztotelészi irányzat azt fogalmazza meg, hogy a boldogság több mint pusztán a pillanatnyi jóérzés: a jóllét túlmutat a személyes boldogságon, a kiteljesedést, a belső potenciálok aktualizálását, az egyénben meglévő „daimon”, azaz isteni, természet-feletti realizálását, belső természetének kibontakozását jelenti. A fókusz itt átkerül inkább arra, amit a személy tesz vagy gondol, ahelyett, ahogyan érez. Bár valójában ez a két irányzat ma már nem választható ilyen élesen el egymástól.

A múltkor egy igen önmegvalósító, független, okos nővel beszélgettem és a magánynál lyukadtunk ki. Az, hogy valóra váltjuk az álmainkat és a függetlenségünket, nem vezet az egyedülléthez?

Az előbb említett két elméleti vonulatnak megvannak a párkapcsolatokat érintő útmutatói is. A hedonista nézet szerint a boldog párkapcsolat egyszerűen definiálható: amikor együtt vagytok, a pozitív érzelmek dominálnak, az esetek döntő többségében vagy vidám, érzed jól magad a társaságában, érdeklődtök egymás iránt és emelitek egymás önbecsülését, emellett kevés a kritikai hangvétel és a nézeteltérés közöttetek. A másik nézet az egyéni életcélok megvalósítására helyezi a hangsúlyt. A közös célok szinte párkapcsolati közhelynek is minősíthetőek: ház, kocsi, gyerek, ami mellett épp a fentebb említett egyéni önmegvalósítás sorvadhat el észrevétlenül. Ezért fontos időnként megkérdezni a másikat, hogy biztosan olyan irányba halad-e az élete, mint amerre szeretné, jól érzi-e magát.

Mitől lesz jó egy viszony?

Attól lesz jó egy viszony, ha két felnőtt, szabad döntéssel és választással köti össze az életét, és ilyen is marad a kapcsolatban. Amikor két félember csak összekapaszkodik, mert fél egyedül, abból egy parazita kapcsolat jöhet létre. Ugyanígy, ha egy idő után az egyik fél csak a másik céljainak rendelődik alá, akkor az elfejlődik felette, s idővel már nem tud felnézni rá, nem lesz izgalmas számára. Márpedig a párkapcsolati dinamika lényege az, hogy szeretni és tisztelni is tudjam a másik embert, vonzó legyen az egyénisége, azonban ha épp azt szorítja vissza, elvész számomra a kisugárzása. Emaitt fontos azt is megkülönböztetni, hogy az ember önmegvalósít vagy kényszerkarrierbe menekül. Mit kompenzál? Belső szükséglete a munka, amiben kivirágzik, mert kibontja a benne lévő lehetőséget, vagy ennek ellentéte, mondjuk egy szülői kényszer, párkapcsolati probléma űzi egyre feljebb a teljesítménylétrán. A társas magány divatossá vált fogalom lett a 21. század hajnalán, azonban sajnos a valódi magány sem ritka jelenség. Ennek oka, hogy míg gyerekkorunkban spontán odamentünk minden bácsihoz és nénihez a játszótéren, felnőve kultúránk az ismerkedést is teletűzdelte szégyenkezéssel és félelemmel. Ausztráliában például a tengerparton vagy a szórakozóhelyeken egészen máshogy állnak hozzá: szorongásmentesen, lazán, kreatívan és humorral alakítják ki a helyzetet. Nálunk pedig egy-egy összejövetelen milyen gyakran megfigyelhetjük, amint a fiúk és a lányok külön ácsorognak, csak szorongatják a poharaikat, és nem tudják, hogyan nyithatnának a másik felé.

El tudnád képzelni, hogy külföldön dolgozz?

Nem, egyszerűen életképtelenné válnék. Imádom a magyar nyelvet, a gazdagságát, a játékait. Meghalnék, ha nem lehetne velem. Borzasztóan fontos a nyelv a szakmámban is. Akkor tudom az embert megérteni, ha ismerem a gyökereit, figyelem, milyen kifejezéseket használ például az intim együttlétre: szeretkezünk, szerelmeskedünk, szexelünk, vagy úgy fogalmaz, hogy „na, ezt a nőt senki nem büntetné meg.” Ha valami szokatlan szóhasználata van a páciensemnek, arra menten felfigyelek, az valamit elárul. Ez egy más nyelven számomra nem működne.

Rengeteget dolgozol, tanítasz az ELTÉ-n, előadásokat tartasz mindenfelé, szerepelsz a médiában, rendelsz, a könyved most jött ki. Ennyi munka után, te hogyan lazítasz?

Pálinkával. (Nevet.)