facebook
 
2014. január 14.

Név: Kis Adrienn

1982.11.09.

Foglalkozás: szerkesztő, újságíró, "rallyversenyző"

Bővebben: http://www.blikk.hu/blikk-nok/

A fotózás helyszíne: Budai vár

Te magad légy a változás!

Azt hittem, hogy egy szerkesztővel fogok beszélgetni olyasmikről, hogy milyen érzés Magyarország egyik legnagyobb női hetilapjánál dolgozni, a női közízlést kiszolgálni és alakítani, de hamar kiderült, hogy Adri amatőr „rallyversenyző” is, aki tavaly teljesítette a Budapest-Bamako túrát, 8700 kilométert tizenhat nap alatt. Ezért talán nem meglepő, hogy gyorsan témát váltottunk.

Honnan jött az ötlet, hogy végigcsináld ezt a rallyt?

A rally szlogenje az, hogy: "Bárki. Bármivel. Bárhogy". Azt gondoltam, hogyha ezt valóban bárki megteheti, akkor én is. Nagy álom volt, hogy megbirkózzam ezzel a hatalmas kihívással, és azt is gondoltam, hogy remekül fogunk szórakozni az egyik nagyon jó barátommal, akivel váltottuk egymást a volán mögött. Emellett nagyon szeretek vezetni, bár hosszú távot még nem vezettem, rally autót sem. Ráadásul Spanyolországon és Ausztrián kívül sehol máshol nem jártam külföldön, és a két társammal együtt sátrazni sem sátraztunk még életünkben.

Hogy birkóztatok meg a teljesen új és ismeretlen helyzetekkel?

Az rally előtti időszak volt a legnehezebb, mivel óriási médiafigyelmet kaptam mint az első kerekesszékes nő, aki elindul a Budapest-Bamakón. A túra során, úgy a tízedik nap környékén kezdtünk nagyon elfáradni a fiúkkal. Én kiszolgáltatva éreztem magamat, mert azt el sem tudtam képzelni még itthon, hogy ott mennyire nem tudok majd mozogni, hiszen a süppedős homokban egyszerűen nem tudtam tekerni. De a fiúkon soha egy másodpercig sem éreztem azt, hogy teher lennék számukra. Pár nap alatt teljesen összeszoktunk. Ők vittek el például pisilni, ami egy idő után egyáltalán nem zavart, mivel egy ilyen út során elveszted minden szemérmességedet. Ráadásul a nagy semmi közepén nem nagyon mersz elmenni egyedül, még járó emberként sem.

Kerültetek konkrét életveszélybe?

Egy éjszaka az Atlasz-hegység közepén hulla fáradtan próbáltunk megküzdeni a kilométerekkel, amikor hirtelen megállított minket egy fegyveres ember, és franciául kezdett hozzánk beszélni, amiből nem értettünk semmit, de a mondandójának a lényege az volt, hogy nem mehetünk tovább.

Mit csináltatok?

Gábor, az egyik társam nyúlt a gázsprayért, de mielőtt lefújtuk volna őket, megérkezett egy másik fegyveres őr, és intett, hogy menjünk tovább. Megült a csend a kocsiban, és először hazafelé jövet, a repülőn beszéltünk az egészről. 

Milyen volt Afrika?

Hihetetlenül lassú minden, és annak ellenére, hogy semmi sem működik úgy ahogy itthon, és iszonyú nagy szegénységben élnek, mindenki szép és mosolyog. Más az emberek szaga, más az egész ország szaga. Mindaz, amit ott láttam, éreztem, megéltem, sokkal valóságosabbnak tűnt annál, mint amit itthon hagytam.

Mit hagytál itthon?

Azt gondolom, hogy egy nagyon felelősségteljes életem van. Felelősséggel tartozom a rengeteg barátom, a családom és a munkám iránt. Abban a pillanatban, amikor beültem a kocsiba, az egész fényévekre került, és egy hét után már nem is hiányzott. Nem volt honvágyam sem. Amikor mész a semmiben, eszedbe jut egy csomó olyan történet, akár egészen apró dolgok, amiknek a jelentését addig nem értetted. Ebből a rengeteg gondolkodásból az szűrődött le a lényeg, hogy élj meg mindent, ami van. Pontosan emiatt mi nagyon keveset fotóztunk, és blogot sem nagyon írtam. Ott vagy te és a sivatag, amitől teljesen lecsupaszodsz, és minden világossá és egyszerűvé válik. Mész a semmiben, és van időd gondolkozni, mert csak a most van. Csak arra tudsz gondolni, hogy honnét lesz kajád, innivalód, hol fogsz megszállni. Ez volt az én El caminóm.

Milyen volt utána hazajönni?

Borzalmas. Február közepén értünk haza, de én valójában olyan április közepén. Mindennap megkérdeztem magamtól, hogy mit keresek én itt Budapesten, miközben Afrikában ugyanígy megkérdeztük magunktól, hogy mit keresünk itt. Amikor megvalósítod a legnagyobb álmodat, akkor hirtelen minden tökéletesen rendben lesz. Utána viszont nem tudtam, hogy miről álmodozzak mindezek után.

Azért valami jó csak volt a hazatérésben?

Nem vagyok panaszkodós típus, nem verem a mellem az akadálymentesítésért sem például. Szerintem nem olyan drámai a helyzet, ahogy ezt kikiáltják. Persze van, amikor én is bosszankodom, de amikor hazajöttem, akkor én már attól is odáig voltam, hogy mondjuk volt WC a házban. Minden felértékelődött. Afrikában egyébként azt hittem, hogy csodaszámba megyek majd, de nem. Semmi. Olyan elfogadás van bennük, amilyen itt nincs.

Hiányzik belőlünk az empátia?

Sosem találkoztam rossz emberekkel. Nem csúfoltak vagy bántottak különösebben, ezért nincs okom panaszra. Bár megnéznek az utcán, már nem veszem észre, nem kívánom észrevenni az emberek tekintetét. Én abban hiszek, amit Gandhi mondott: „Légy magad a változás, amit a világban szeretnél látni.” Hogyha én ugyanúgy élem a napjaimat, mint más, akkor integrálódni fogok, de attól nem, ha állandóan csak erről beszélek. Nem kell a fogyatékosságot mindig kivinni, mutogatni, mert ez ellenszenvet fog szülni. Sokan panaszkodnak arra is, hogy nem lehet például elhelyezkedni. Pedig nem azért nem tudsz elhelyezkedni, mert fogyatékos vagy, hanem mert most olyan időszakot élünk, amikor nagyon nehéz munkát találni. Minden belőled fakad, ahogy te viszonyulsz a világhoz, az úgy fog viszonyulni hozzád.