Esküszöm, nem feltétele az interjúalanyainknak, hogy valamilyen módon kötődjenek más országokhoz is. Máriáról tudtam, hogy a családjával együtt éveken át élt Rómában, mivel 2008 és 2010 között férje volt a római nagykövet, de természetesen nem csak emiatt érdekes az ő élete, az ő Budapestje. Miután letette a gyerekeket az iskolában, egy Varsányi Irén utcai kávézóban találkoztunk. Tökéletesebb helyre nem is mehettünk volna, mert Mária ebben az utcában töltötte élete talán legszebb éveit, a férjével való megismerkedésük időszakát.

Három és fél évet éltetek Rómában. Milyen volt ennyi idő után hazajönni?

Rómában szinte minden fontos követ láttunk és ismertünk. Amikor viszont hazajöttük, döbbenetes volt azt tapasztalni, hogy a gyerekeim nem tudták azt, hogy hol van például a Bazilika. Jézus Mária, gondoltam magamban, és elhatároztuk, hogy onnantól kezdve tudatosan járni fogjuk a várost. Mert ha erősek a gyökereid, akkor mindenhol boldogulsz. Figyelni kell arra, hogy valaki ne legyen felszínes kozmopolita. Tudd, hogy honnan jöttél, és hova mehetsz vissza, ahol végtelen biztonságban vagy, ahová vissza tudsz menni, ahol megpihenhetsz, ahol töltekezhetsz, ahol például egy ilyen kávézóban ülhetsz, ahol olyan kockás fotelt látsz, amiről tudod, hogy a nagyszüleid lakásában is volt egy ugyanilyen.

Ezek szerint a kedvenc helyekhez mindig fűződik valamilyen személyes élmény?

Azt hiszem, hogy igen. A margitszigeti halastó azért a kedvencem például, mert van egy fénykép, ahol a nagymamám ott van lefényképezve. A vár pedig azért, mert rengeteg időt töltöttem a Széchényi Könyvtárban mikrofilmeket nézegetve, miközben Dorka már a hasamban volt.

A magyar irodalomra különösen jellemző, hogy a hazát mitikus fogalomként kezeli, holott a haza olykor lehet csupán egy helyhez kötődő emlék, egy-egy családi szófordulat vagy valamilyen íz, illat. Te mikor éreztél először honvágyat Rómában, ha egyáltalán éreztél?

Kezdetben azt gondoltam, hogy 1200 km-rel arrébb lenni, nem okozhat semmi nehézséget.  A bajok ott kezdődtek, amikor nem találtam olyan óvodát az ötéves gyerekemnek, ahol például le tudott volna ülni a földre játszani. Olaszországban ugyanis nincs érdemi óvónőképzés. Angolszász módon kisiskolát csinálnak az óvodából. Hiába próbáltam elmagyarázni a nevelőknek, hogy mit szeretnék, egyszerűen nem értettük egymást, mert ott nem létezik olyan óvoda, mint nálunk. Ugyanígy nincsenek nagyon játszóterek és klasszikus gyerekprogramok. Nagyon elveszettnek éreztem magam, amíg nem találkoztam Terezával, a lengyel barátnőmmel. Ő akkor már öt éve élt Olaszországban, és ő volt az, aki szép sorjában elmagyarázott mindent. Mi Terezával egy nyelvet beszéltünk, a kelet-európai nyelvet, mint ahogy hivatalos rendezvényeken is valahogy a bolgár, a cseh vagy a szlovák diplomatákkal félszavakból is megértettük egymást, holott mindannyian olaszul beszélgettünk.

Diplomataként nagy felelősség, hogy képviseld a hazád, és jó benyomást tegyél más ország képviselőire, és formáld a rólunk kialakult képet.  A külföldiek hogyan gondolkodnak rólunk odakint?

Olaszországban mindenki azt gondolja, hogy Budapest egy kis ékszerdoboz, és hogy milyen fantasztikus lehet itt élni. Ebben igazuk is van, különösen azért, mert a főváros kulturális élete szerintem jóval pezsgőbb, mint a római. Az viszont, hogy milyen itt élni, jóval összetettebb probléma, amit egy olasz sosem fog megérteni. Hiába magyaráztam nekik, hogy itt minden családnak van valami sérelme, mert vagy kitelepítették, vagy deportálták, vagy teljesen kisemmizték. Ezeket a problémákat ők nem értik, mert nem éltek át hasonlókat. Ha a nagypapának volt egy boltja kétszáz évvel ezelőtt, és ha nem kártyázta meg nőzte el, akkor az a bolt a mai napig megvan, és esetleg vettek mellé még egyet, és vidáman élnek. Mert egy kávéra az olaszoknak mindig lesz pénzük. Nem úgy, mint egy magyar pedagógusnak, aki azért meggondolja azt, hogy beüljön-e valahova a barátnőjével kávézni. Egy olasz pedagógus is keveset keres, de mégis valahogy van rá pénze, és megvan benne az igény arra, hogy kávéházba, étterembe járjon, kiránduljon a tengerhez. Abszolút tudják élvezni az életet, amit mi jóval kevésbé. Viszont nincs meg bennük a törések által okozott lelki árnyaltság, és sokukban az a fajta mély intellektuális érdeklődés, ami a magyarokban megvan. Természetesen nem lehet általánosítani, de ez a gondolat többször megfogant bennem a római évek alatt.

A gyerekek hogy élték meg az otthonváltást?

A lányom kilenc, a fiam ötéves volt akkor. Nem csak a nyelvet, hanem az életnek és a szépségnek azt a fajta szeretetét is magukba szívták odakint, amit csak az olaszoktól lehet megtanulni. A lányomnak, aki már most tizennégy évesen egy igazi nő, akkor az volt élete egyik legnagyobb tanulsága, hogy megtanulta, milyen egy nő, egy olasz nő.

Milyen egy olasz nő?

Mindig ad magára, mindig nőies. Megragadja a tekinteted. Nem hiszem, hogy egy kilencéves gyerek különösebben bárkinek is tetszeni akarna, de Dorka, amikor hetente háromszor jártunk úszni, akkor ő, mint a többi olasz lány, hetente háromszor, egy órán keresztül szárította be a haját, és a mai napig nem megy ki addig az utcára, amíg nincs tökéletesen rendben. Kifejlődött benne egy követelmény önmagával szemben, hiszen ezt látta a nagymamáján is, akinek lehet, hogy borzasztóan fájt a dereka, de azért felvette a díszes nyakláncát, és kirúzsozta a száját mielőtt elhagyta volna a lakást. Hogy e mögött a nőiesség mögött milyen nehézségek és áldozatok vannak, az egy másik kérdés.