Tizenegy éves korában Ceausescu rémuralma elől menekültek családjával Budapestre. Elvégezte a jogi egyetemet, majd televíziós újságíróként dolgozott évekig. Tudja, hogyan lehet egy bankbotrányt összefoglalni negyven másodpercben vagy ízletes citromos csirkét sütni, de legutóbbi regényének köszönhetően Báthory Anna életrajzából is naprakész.

Milyen volt belecsöppenni Kolozsvár után a rendszerváltás küszöbén álló Budapestbe?

Akkoriban egy teljesen másfajta Kolozsvárt hagytunk ott, mint amilyen a mostani. Mindenki ismert mindenkit. Az emberek összejártak, a szüleim pezsgő társasági életet éltek. Biztonságos fészeknek tűnt a város, még akkor is, ha ott voltak körülöttünk Ceausescu kommunizmusának díszletei. A váltást gyerekként nem éltem meg traumaként, bár azt hiszem, hogy akit ilyen kiskorában mozdítanak ki az otthonából, az később sehol nem lesz igazán otthon. Én sem. Ebben a térségben bárhol tudnék otthon lenni, és sehol sem egészen.  Kicsit ilyen a viszonyom Budapesttel is. Ez az otthonom, meg nem is. Azt viszont tudom, hogy nem tudnék Európán kívül máshol élni, mert annyira mélyen bennem él ez a kelet-közép-európai habitus.

Milyen ez a kelet-közép-európai habitus?

Egy kicsit emocionális, keserédes és nosztalgikus. Már amennyire erről általános kép rajzolható. Különleges a humorunk és mindent túlreagálunk. Ragaszkodunk dolgokhoz, amiket egyébként utálunk. Ambivalens és kicsit megfoghatatlan, amiből viszont fantasztikus dolgok is születnek. Alkotó emberként számomra ezek nagyon segítő hangulatok.

Van különbség az erdélyi és a magyar mentalitás között?

Erdélyben évszázadokon keresztül nagyon sokféle népcsoport élt egymás mellett. Nagyon erősen hatottak egymásra, és közben ugyanennyire fontos volt a saját identitásuk megőrzése is, így például a szászoknak, az örményeknek vagy épp a cigányoknak. Épp ezért az erdélyiek sokkal toleránsabbak és nyitottabbak. A nyitottság,  a tolerancia és a saját identitás megőrzése nem zárja ki egymást, mint ahogy normálisan nem is kellene. Odafigyelünk a saját és a másik értékére is. Az, hogy kinek, milyen háttere van, Erdélyben soha nem volt téma. Ezekkel a kérdésekkel először Budapesten szembesültem. 

A lányaid születése idején visszaköltöztetek Erdélybe, és ott kezdtél el írni. Az, hogy épp Erdélyben vagy Magyarországon élsz, mennyiben befolyásolja az írásaidat?

Engem a mikroközegek befolyásolnak. Évek során jöttem rá arra, hogy úgy tudok legjobban írni, hogyha egyedül lehetek egy olyan térben, ahol rajtam kívül vannak még emberek. Például egy kávézóban. De az, hogy ez a kávézó Erdélyben van, vagy Magyarországon, az teljesen mindegy. Néha kellenek új helyek, új helyzetek, ingerek. És néha a teljes magány.

Gyakran jársz vissza Erdélybe?

Budapest lett a bázisunk, és az iskola miatt nehéz sűrűn hazajárni. Gyakran még Buda és Pest között is nehezen megy az ingázás. De amint tudunk, megyünk mindig haza, elvégre a gyerekeknek Erdély is az otthona.

Az, hogy Budán laktok, tudatos választás volt?

Elsősorban praktikus döntés volt, mert itt van az iskola és az óvoda is. Én nem teszek különbséget Pest és Buda között, mindkettőt egyformán szeretem. Annyifelé laktam már ebben a városban… Valahol egy Prágát és Budapestet összehasonlító blogbejegyzésben olvastam azt, hogy egy bálteremben Prága a legszebb lány, aki tudja magáról, hogy ő a legszebb lány. Budapest meg a legszebb lány lehetne, de fogalma sincs róla, hogy szép. Kicsit rosszul tartja magát, nem jó a ruhája, rossz a frizurája... De akinek jó szeme van, az észreveszi, hogy mennyire szép.  Imádtam például a Belgrád-rakparton lakni, szerettem a víz közelségét, a zajló Dunát, a hidakat. Laktam pár hónapig fent a várban is. Egy egészen furcsa atmoszférájú hely. Város a városban. A lakosoknak a habitusa is teljesen más. Egy kicsit mindenki furcsa, ami szerintem gyönyörű. Reggelente, amikor elindultam a városba, volt tíz percem, hogy megérkezzek a teljes csendből fokozatosan a nyüzsgésbe, és este ugyanezt az élményt élhettem meg fordítva. A gyerekekkel viszont az lett az elsődleges szempont a lakhelyünk megválasztásánál, hogy hol van tiszta játszótér, vagy hogyan lehet minél gyorsabban megközelíteni az iskolát. Az is fontos, hogy a gyerekeim Budán védettebbek, mint Pest bizonyos részein lennének. Legutóbb például szombat este jöttünk haza színházból, és a Blahán kerestük a metrópótló buszt, ezért sokat bolyongtunk az aluljáróban. Te jó ég, gondoltam, mit látnak most a gyerekeim. Ők viszont hatalmas, kíváncsi szemekkel néztek, és nem volt bennük semmiféle ítélkezés, aminek őszintén örülök. Ha ez a valóságunk, akkor látniuk, ismerniük kell ezt is.