Anna egy szobrász diplomával a zsebében sokáig csak hobbiból dolgozott idegenvezetőként Budapesten. A művészet és a város világa egyformán érdekelte, ezért feltette azt a kérdést, mi lenne, ha a városnéző sétákat művészi igénnyel végezhetné. Két évvel ezelőtt született meg erre a kérdésre a válasz: a Budapesti Aszfaltprojekt, avagy a BUPAP.

Hogyan sikerült összebékítened a szobrászt és az idegenvezetőt?

Úgy, hogy rájöttem arra, hogy a sétavezetés egy lehetőség arra, hogy olyan dolgokról beszéljek, amelyek tényleg érdekelnek. Amíg a mainstream turizmusban dolgoztam, addig folyamatosan hazug szituációkat kellett teremtenem, és olyan helyekről kellett beszélnem az ideérkező turistáknak, amelyekhez igazából semmi kötődésük nincs. Ők aztán mindig elmentek, én meg itt maradtam.  Arra kellett csak rájönnöm, hogy ebben a városban élnek még olyan emberek, akik hozzám hasonlóan szintén itt maradnak. Nekik végre megmutathattam olyan tereket és épületeket, amelyek bár ott vannak az orruk előtt, mégis a történetük és a valós jelentésük ismeretlen a többség előtt. Így lett a jelszavunk: Légy helyben turista!

A budapesti emberekben megvan ez a felfedezői kíváncsiság?

A sétáinkon szinte kizárólag budapestiek vesznek részt, és érdekes módon többnyire nők. Egyedül a prostitúció történetét feltáró sétánkra jön el több férfi. Van olyan sétánk is, amelyet kifejezetten férfiaknak hirdetünk meg, hogy bemutassuk nekik a város rejtett női aspektusait. Nekem ugyanis fontos probléma, hogy mi, mint pesti nők mindennap egy olyan térben mozgunk, amit teljes egészében férfiak terveztek. Mégis, szinte kivétel nélkül, csak nők vesznek részt ezen a programon is.

A helyiek mennyire ismerik a saját városukat?

Egészen döbbenetesnek tartom azt, hogy a budapestiek mennyire nem ismerik a saját terüket.  Hasonló a jelenség ahhoz, hogy mennyire sokáig nem tudtunk semmit a múltunkról, mert nem férhettünk hozzá sokáig. Mondok erre egy egyszerű példát. Az egyik sétánk útvonalán rajta van a miniszterelnöki rezidencia. Londonban mindenki tudja, hogy a Downing Street 10-ben lakik a miniszterelnök. Nálunk azonban a résztvevők 99%-a nem tudja, mi ez. Ez egy alapvető társadalomreprezentációs kérdés.

Én sem tudom, hogy hol van.

Művész út 6-ban egyébként, bár az megint más kérdés, hogy valójában nem itt lakik a miniszterelnökünk. De például azt sem tudjuk, hogy a Sváb-hegyen mennyi emblematikus helyszín rejtőzködik. Onnan irányították például a német megszállás után a magyarországi holokausztot. Ott tartották fogva Rajk Lászlót és Mindszentyt a II. világháború után, és egy volt apácakolostort alakítottak át az ÁVH tisztképző főiskolájává. Sehol sincsen emléktábla, ezek a házak most társasházak, egyetemi épületek.

Ha választhatnál, akkor melyik korban élnél?

Ha könnyű életet akarnék élni, és egy kis pezsgést szeretnék magam körül, akkor a századforduló békés időszakában élnék. Akkor volt talán a legszebb a város, akkor épültek minőségi épületek minőségi díszítőelemekkel. Olyan kézművesség volt jelen, aminek a munkái nagyon megnyugtatóak még ma is, amikor belépsz a Parlamentbe, a Vásárcsarnokba, az Operaházba, vagy amikor végigmész a Szabadság-hídon. Nagyon érdekel még az az időszak, amikor még nem volt itt a város. Ma már nehéz elképzelni, hogy a XIII. század második felében IV. Béla négy-ötszáz, jobbára külföldi betelepülővel alapította meg Budát. De én szeretek itt élni most is, noha nagyon nehéz időszakot élünk. Viszont az, hogy elkezdtem ezt a projektet, egy megnyugtató védőburok számomra a mindennapokban.

Meg kell védeni magad Budapesttől?

Én mindig is hihetetlenül szorongtam ebben a városban. Vannak pontjai Budapestnek, amelyek kifejezetten rossz érzéssel töltenek el. A legszorongatóbb élmény az az, amikor átmegyek az Erzsébet-hídon. Ez még gimnazista koromban kezdődött, amikor az ember egyébként is a legszorongóbb. Hiába volt ott az a gyönyörű panoráma, mégis azt éreztem, hogy ezzel a híddal valami nincs rendben. Ez még ez előző rendszerben volt, amikor az volt a szokás, hogy mindenről hallgatunk.  Ezért nem is tudatosodott bennem, hogy ezt a hidat lebombázták és szocreál stílusban építették újjá. Csak azt érzékeltem, hogy amikor megyek át rajta, szinte lenyomom azt a szegény templomot a pesti oldalon. Aztán ott van a budai oldalon a híd körlejárója, a rakpart... Összességében kifejezetten érezni lehet ezen a városon, hogy különböző politikai rendszerek rombolták és építették ujjá. Hihetetlen nagy dráma van benne. Az első világháború még annyira nem is érintette a várost, mint a második világháborús ostrom, ami romba döntötte a monarchia megalkotta gyönyörű Budapestet. Majd ezt a szétlőtt várost egy kommunista diktatúra állította helyre. Ennek az eredménye egy olyan kontrasztos belváros, olyan anomáliák, amelyek között próbálunk ma élni.

Mit köszönhetünk még ennek az „restaurációnak”?

A kommunista újjáépítésnek köszönhető a már említett Erzsébet-hídon kívül, hogy alapvetően hiányoznak a terek ebből a városból. Ezért nem tudsz például leülni a Duna-partra, miközben a panoráma a világörökség része.  A várban is lehet látni érdekes megoldásokat, a középkori épületek mellett a paneleket, amelyekre azért nagyon gondosan ráhúzták egy cseréptetőt. A legijesztőbb talán a Duna-parti szállodasor. Ennél már csak az borzasztóbb, ahogy ma építenek újjá épületeket. Egy-két kivétel persze akad, mint például a Bálna, ami elég jól sikerült vagy a Váci utca 1-3. Ezekkel az épületekkel viszont az a gond, hogy a megépítésük után még évekig zárva tartanak, mielőtt hozzáférhetne a közönség.

Ha ennyire meghatározzék a hangulatodat a terek, akkor biztosan nagyon tudatosan választottál lakhelyet. Hol laksz most?

Kilenc év Józsefváros után felköltöztem a XII. kerületbe, az Orbán-hegy tetejére. A Szendrő utca fölött van négy tízemeletes toronyház, amelyeket a ’60-as években katonatiszteknek építették. Közülük sokan még ma is ott laknak, és még a muskátlijaik is vigyázban állnak az ablakukban. A kelet felé néző lakásoknak fullpanorámájuk van a városra. Nagyon örülök annak, hogy a lakásom ablakai viszont nyugat felé nézek a hegyekre. Nekem Budapest a munkahelyem, ezért amikor hazamegyek este, ingermentes környezetre vágyom, és akkor már nem szeretném a várost nézni.