A beszélgetés elején szükségünk van pár percre, hogy tisztázzuk, mi is tulajdonképp Anna foglakozása. Végül kompromisszumos megoldásként megegyezünk abban, hogy Anna újságíró, aki emellett egyébként jógaoktató is, és balatonfüredi. Azt mondja, hogy a szakmájáról szívesebben beszélne, a városhoz sokkal intimebb viszony fűzi, ezért nehezebb erről vallania. Ennek ellenére elég izgalmas dolgokat mond…

Milyen volt felkerülni vidéki lányként Pestre?

Kimerítő. Jöttem a tizenkilenc évesekre jellemző öntudattal és energiával, új várost hódítani. Aztán Zuglóba kerültem az egyetem kollégiumába, és csak amíg átjutottam a Fővám térre, már azalatt a negyvenperces út alatt teljesen elfáradtam.

Elfáradtál?

Igen, mert a vidéki ember figyelme más. Más életritmusa van, lassabb, kiegyensúlyozottabb, ezért mindenre sokkal aprólékosabban is ügyel; megszokta azt, hogy megfigyeli a részleteket, és feldolgozza magában az információkat. Én ezzel a nagyon precíz vidéki figyelemmel érkeztem, de közben az inger meg az ezerszerese volt annak, amit megszoktam. Minden arc, vizuális élmény, plakát, minden a sokszorosára gerjedt bennem. És mindezek ellen nulla immunitásom volt. Pesten van egy életritmus, ami először sokkoló, aztán viszont már drogként működik ez a fajta bódító szabadság.

Mit tudtál ezzel a szabadságérzéssel kezdeni?

Három-négy évre volt szükségem, mire megtanultam kezelni. Sokszor éreztem magam elveszve a tömegben. Nekem egyébként is több magányigényem van, mint másoknak. A magányt tök jól megélhettem a Balaton partján, de a zuglói patakpart messze nem adta ezt az élményt. Az állóvízhez való kötődésem annyira erős, hogy még a Duna is bosszantott. „Ez a dög folyik, és még arra sem képes, hogy megálljon egy pillanatra” – gondoltam magamban. És az egész városról ugyanez volt az első véleményem: ez a dög folyik, nyugtalan, mindenki feszült és felszínes. Persze ez meg az én felszínes nézőpontom volt, de akkor csak a hajszát és a névtelenséget érzékeltem az egészből.

Mikor érezted magad először otthon?

Amikor beköltöztem az Újlipótvárosba, közel a Dunához. Itt éreztem egy olyan rendezettséget, figyelmet, teret, ami nekem nagyon fontos. Olyan helyen nőttem fel, aminek van története, hangulata, rangja, aminek, bármilyen szörnyen is hangzik, van egy sznobériája, de jó értelemben vett sznobéria ez, büszkesége, összetartó ereje. Ez persze nem egy kirekesztő összetartozás, de létező. Újlipótváros meg tudta adni ezeket – a biztonságot jelentő – élményeket a tágas utcáival, a nyugodt, de mégis pezsgő különállásával.

Hol vannak még azok a helyek, ahol otthon érzed magad?

Hát, az egyikben itt ülünk. A Kino ilyen hazajárós hely. Sok minden itt történik, itt beszéljük meg a legfontosabb dolgokat a barátnőimmel. Vannak saját, sírós sütijeink is. Akkor szerettem bele ebbe a helybe, amikor még Szindbád mozi volt. A Margitsziget volt még ilyen fontos hely, otthonos. De most már elég jól viselem a dombokat is, a Normafát, Széchenyi-hegyet. De nem véletlenül ülök a Margit-hídon a képeken. A Szigeten futottam rengeteget, a Hajós uszodába jártam sokat úszni. Szeretem a szagát, az érzést, hogy van a saját szekrényem, tudom, hogyha öt perccel korábban érkezem, akkor még az a néni van ott, öt perccel később meg egy másik. Elég ragaszkodós vagyok, azt hiszem.

Inkább uszodás vagy és nem fürdős?

Másnapos hétvégéken abszolút fürdős. Van a fáradtságnak egy olyan szintje, amikor sehogy máshogy nem tudok pihenni, csak ha egy fürdőben ülök.

Bringás fotód van…

Ez életem első saját biciklije. Másfél éve vettem.

Mi vett rá?

Ami az életem minden területén mozgat: a végtelen szabadság-szerelem. Ami a másik oldalon persze egyedüllétet is jelent. A biciklizésben is van egyfajta magányosság, de cserébe nem kell elviselned a többi embert a buszon, ha nincs kedved. És amióta biciklivel járok, sokkal jobban bízom ebben a városban.

Milyen ez a város? Neked milyen?

Pest egyszerűen nem érdemli meg, hogy annyira szép legyen, mint amennyire az – ezt egy barátom mondta, és nagyon megfogott. Nagyon találó. Szóval mikor jöttem, próbáltam valami minőséget, vagy jelzőt keresni Budapestre, de nem igazán ment. Arra jutottam, hogy a ’borzasztóan érdekes’ a legmegfelelőbb. Itt olyan szélsőséges helyeket, helyzeteket látsz, amelyek egyszerre tudnak magasztosak és hátborzongatóak lenni. Budapest egy megrendítő hely. Egy régi, patinás, fennkölt időt tükröz, de mégsem éli meg azt. Egyszerre ott van, hogy milyennek szánták, milyen ideák mentén rakták össze, milyen lehetőségek voltak benne, és ott van a jelen is, hogy nem váltotta be ezeket a vágyakat. Ettől olyan nagyon emberi az egész. Mikroszinten lenyűgöznek a helyek, a társaságok, ez a gyönyörű, élő, pezsgő kulturális jelenlét. Viszont makroszinten nagyon nehézkes, lehangoló és egyre nehezebben élhető.

Budapest szerinted akkor nyomasztó?

Ez alapvetően nem városfüggő szerintem, de tény, hogy megülheti a hangulatod. Egyrészt szürke, szomorú arccal járnak az emberek, másrészt meg nagyon könnyű bárkivel szóba elegyedni, bárkivel összekacsintani, ha akarsz. Amit Pest szintjén meg kéne változtatni, azt más szinteken is meg kéne változtatni.

A közöny nem bánt?

Szerintem a közöny, amit látok, az nem egy „valós” lelkiállapot. Inkább önvédelem. Az ember sérülékeny és azért húzza magára ezt a maszkot, hogy ne sérüljön tovább. Borzasztó sok tragédia van, és számomra a közöny még mindig könnyebben elfogadható reakció erre, mint az agresszió. Engem csak az bánt, ha valaki direkt keresztbe tesz, vagy nem segít a másikon. De ahogy egymással bánunk, az nem Budapestnek, hanem egy országnak a mentális állapotát tükrözi. Ebben az állapotban élnek a vezetők, a tanárok, meglátszik a kultúrán, a színházakon, ez nem városfüggő. Azt hiszem, hogy érdemes itt élni. Nekem ez boldogság. Szóval megvan az a minőség, amit kerestem: Budapest egy boldogság.

Köszönöm, megvan a végszó.

Tudom, azért mondtam. (Nevet.)