Nehezen jött össze az interjú időpontja Zsófival, napokig ugyanis telefonon sem tudtam elérni. Mint utóbb kiderült, épp Isztambulban járt, az Autism Europe közgyűlésén.

Aktívan önkénteskedni, csak nagyfokú érzelmi érintettséggel lehet. Miért pont az autisták szervezete mellett állsz ki ilyen szenvedéllyel?

Két gyerekünk van, Dávid hét éves, Emma öt. Miután Dávid megszületett, normálisan fejlődött, sem a beszédfejlődésében, sem a mozgásában nem tapasztaltunk semmi furcsát. Négyéves kora körül kezdett el egy kicsit másképp viselkedni. Nem játszott a játékaival, érdeklődése a tömegközlekedés iránt viszont fokozódott, szinte kizárólagossá vált. Ebben lelte igazán csak örömét, így hát állandóan békávéztunk. A buszoknak és villamosoknak köszönhetően két és fél évesen már ismerte a kétjegyű számokat is. Amelyik vonalon egyszer utazott, az megmaradt a fejében átszállásokkal, mindennel együtt. Fantasztikusan jó a memóriája, és ez nemcsak a BKV-ra igaz. Ez többek között az a plusz az ő  személyiségében, amelyet cserébe kapott ahelyett, ami hiányzik. Édesanyám több hónapos kutatómunkájának köszönhetően ugyanis kiderült, hogy Dávidnak Asperger-szindrómája van.

Mit tud tenni ilyenkor egy szülő?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem omlott össze a család. Nem is az adott helyzet volt az ijesztő, hanem a perspektíva, hogy milyen is lesz az élete, az életünk hosszabb távon. Rengeteg bizonytalanság övezte a jövőt, azt sem tudtuk, hogy az állapota rosszabbodni fog-e, javulhat-e, és ha igen, akkor mennyire. Most sokkal nyugodtabb vagyok, mert úgy látom, fejlődik. Nagy előrelépés, hogy lett egy barátja és más gyerekekhez is tud kapcsolódni. Az autista  gyerekek ugyanis sokszor úgy járják ki az iskolát, hogy egyetlen barátjuk sincs, izolálódnak, a többiek  kiközösítik őket, mert furcsák. Ma Magyarországon hatvan- és százezer közöttire becsülik a valamilyen fokú autizmussal élők számát, de a diagnosztizáltak száma ennél jóval kevesebb.  A többféle fejlesztéssel kapcsolatban a legnagyobb probléma az, hogy a különböző szakemberek nem kommunikálnak egymással, nem tudják az egyik helyen, hogy mit csinálnak a másikon. Rengeteg a redundancia, ezáltal a fejlesztés sokat veszít a hatékonyságából. Ezen próbáltam meg változtatni, amikor megszerveztem, hogy a Dáviddal foglalkozó szakemberek hospitálhassanak egymás óráin, és ami a legjobb volt, az óvónők is elmehettek ezekre a fejlesztésekre, és az ott tapasztaltakat a mindennapi óvodai életbe is át tudták ültetni. A fejlesztések szervezésén túl a szülők számára nagyon nagy teher, hogy például az oktatási intézményrendszer nem megoldott Magyarországon.  Mindig a szülőnek kell direktben kialkudnia az adott óvodával, iskolával, hogy fogadják be a gyerekét. Külföldön, például Skandináviában egy autista gyereknek a diagnózis után van egy belátható pályája. Nálunk mindent a szülőnek kell kinyomoznia, kiharcolnia. 

Mindig ilyen agilis voltál?

Győrben, a gimnáziumban négy éven keresztül kitűnő voltam. Igazán nagy kamaszkorom pont ezért nem is volt, a szüleimmel sem volt soha különösebb konfliktusom. Nagy csalódás volt később vidéki, eminens tanulóként felkerülni a Közgazdasági Egyetemre, és rájönni a hiányosságaimra. Jöttek a kudarcok, és sokáig nem találtam a helyem. Aztán bekerültem a Rajk László Kollégiumba, és akkor végre kiéltem a kamaszkoromat. Nagyon aktív közösségi életet éltem, aminek az lett a következménye, hogy soha többet nem lettem eminens tanuló, viszont nagyon szoros kapcsolatokat tudtam kiépíteni és igazán színes életet élhettem a koliban.

 A Rajk László Kollégiumon kívül még merre laktál Budapesten?

Sokáig a VIII. kerület jelentette számomra Budapestet. A Népstadionnál is laktam egy évig, és utána a kollégium miatt öt évet a Horánszky utcában. Aztán egyetem után a Kisfaludy utcában volt a „leánylakásom”. Egyedül laktam ott sokáig. A külső  szemlélő számára egy rémálomnak tűnhetett az az utca. Csak nekem járt az utcában újság és rajtam kívül nem nagyon ment más ott kosztümben dolgozni reggelente. Egyfajta kuriózumnak számítottam. A szomszéd házban a többség komfort nélküli zugokban lakott. Nem volt olyan hét, hogy a mentők, a rendőrök valami késelés, verekedés miatt ne jöttek volna ki. Engem viszont, mint a "mi kutyánk kölykét", soha nem bántott senki. A szomszéd minden reggel a kapuban odaköszönt, mikor siettem munkába, hogy „Jó reggelt művésznő!”. Most a II. kerületben lakunk. Tavaly volt hat éve, hogy beköltöztünk ebbe a kis budai utcába. Összesen tizenöt ház van itt, körülbelül százötven lakóval, de szinte senki nem ismer senkit. Ez engem mindig is nagyon zavart. Így hát tavaly nekilendültem és elkezdtem szervezni egy utcafesztivált. Persze sokáig nem értették az önkormányzatnál, hogy mit is akarok.  Három hónapig tartó kemény munkába került, amíg megszereztem az engedélyeket, és létrejött a fesztivál. Kiürítettük az autókat az utcából, a helyükre kipakoltuk a saját asztalainkat. Az utca végén ügyeletet adó önkéntes tűzoltók szökőkutat csináltak  tömlőkből, a gyerekek mezítláb rohangáltak az utcán, mi pedig ismerkedtünk, beszélgettünk, borozgattunk. Mindenki beszállt valamivel a fesztiválba. Volt, aki süteményt sütött, volt, aki kávét főzött, volt, aki fotókat hozott, hogy megmutassa milyen volt régen az utca. Több mint százan gyűltünk össze. Kiderült, hogy nemcsak az újonnan beköltözött fiatalok, de az évtizedek óta itt élő  öregek sem ismerik már egymást. De ennek a fesztiválnak köszönhetően legalább egy délelőttre összejött az utca, mindenki jól érezhette magát és örült, hogy itt lakik.