facebook
 
2012. május 01.

Név: Merész Maja
Foglalkozás: ápolónő

A fotózás helyszíne: Práter utca 

Szép dolog nagy nyitott szívműtéteket látni

A fotózás és az interjú időpontja között eltelt jó pár hónap. Maja időközben kis pocakot növesztett, szeméből a terhes nők nyugalma sugárzik. A helyre, ahol találkozunk, még nem süt oda a nap, de ő már tudja, hová kell leülnünk, hogy fél óra múlva minket melegítsen először a májusi fény.

A Merész Maja egy becenév vagy valóban így hívnak?

Inkább becenév. A születési nevem Merész Mária Magdolna.

Van stílusérzéke a szüleidnek. A név valóban kötelez?

Ápolóként sok mindent lát az ember. Én a Baleseti Központban dolgoztam a végtag sebészeten. Nagyon gazdag energiákkal teli időszak volt, rengeteget kaptam a betegektől. A dolgozóktól már nem olyan sokat. Az osztályra a betegek egy pillanat szerencsétlensége miatt kerülnek be, és aztán többnyire meg is gyógyulnak. Nem olyan, mint például az onkológia, ahol persze van esély a gyógyulásra, de tudjuk, milyen kilátásokkal, és nem is olyan, mint egy belgyógyászat, ahová a betegeknek egész életükben vissza kell járniuk, és szedniük kell a gyógyszereket. Engem összességében nem viselt meg az a munka, inkább csak elgondolkodtatott az élet és a saját életem esendőségén. Mindemellett pedig szép dolog nagy, nyitott szívműtéteket látni, amikor az ember szívét megállítják fél órára, negyven percre.

Szép?

Igen, valahol nagyon szép, hogy ott tart a tudomány, hogy embereket halasztunk, ölünk meg, majd újraélesztjük őket. Vagy egy szülést látni is óriási élmény. Várandósként most még inkább úgy gondolom, hogy minden nőnek végig kellene néznie egy vajúdást szülés előtt. Ugyanúgy fontos volna betegek között lenni időnként.  Sok esetben nem tudunk ugyanis hogyan viszonyulni egy beteg emberhez, egy fogyatékoshoz, mert jobban megijedünk tőle, minthogy el tudnánk fogadni a másikat.

Mindig is ilyen empatikus voltál?

Gyerekkoromtól fogva szerettem volna segíteni másokon, elsősorban harmadik világbeli országokban élőkön. Nem egyszerű eljutni ezekre a helyekre, és oda inkább tanulni mennek az emberek, mintsem adni. Én meg nem tanulni szerettem volna, hanem inkább adni a tudásomból. Aztán rájöttem, hogy gyakorlatilag az itthoni munka is felfogható egyfajta önkéntes munkaként. Teljesen fölösleges kimenni egy idegen országba, mert itt is lassan ugyanaz van. A magyar egészségügy egy belülről és kívülről rohadó alma, ezért hagytam ott a kórházat, és inkább kimentem fél évre Ausztráliába négy barátommal.

Milyen az élet Ausztráliában?

Könnyű, easy life, ahogy ők mondják. Egy kávézóban dolgozni heti négy napot, négy órában, plusz még némi takarítást bevállalni, nem egy megerőltető dolog. Az így megkeresett pénzből tudsz a barátaiddal egy tengerparti, kertes házat bérelni, és marad még elég pénzed a megélhetéshez. Persze ott is elég szűkösen éltünk, de Magyarországon megszoktuk, hogy nem úgy van, hogy bemegyünk a boltba, rámutatunk valamire, és az a mienk lesz. Ausztrália után pedig Dubaiban dolgoztam hat hetet.

Mit csináltál Dubaiban?

Gólyalábaztam. Egyébként Dubai egy teljesen mű város: plasztik, hamburger, borzasztó meleg, a tengerparti házak mögött olajfinomítók, a gyerekek a plázákban játszanak. Próbálják átvenni az amerikai dolgokat, miközben Amerika ebből már épp kilépőben van.

Ennyi utazás után milyen most újra itthon?

Az elején átmentem én is a szokásos vívódásokon. Hiányzott a megtapasztalt jó. Aztán megismertem a barátomat, és onnantól kezdve hamar nyilvánvalóvá vált, hogy maradok. Szeretek itt élni Budapesten, ahol kicsit itt van a Balkán, kicsit a kelet és kicsit a nyugat is. Föl lehet szippantania nagyon különleges dolgokat, csak válogatni kell, mert el lehet veszni a rossz dolgokban is. Aztán később talán jobb itt hagyni a várost, és kiköltözni az agglomerációban, mert a kultúra azért mégiscsak innen jön, Pestről.

Akkor inkább pestpárti vagy?

Abszolút pestpárti vagyok! Semmi kötődésem nincs Budához. Jó ideje be vagyok már ékelődve ide a Madách térre. Van itt egy jól működő közösségünk a Telep aljában. Van, aki ruhákat készít, van, aki kiegészítőket, vannak, akik meg deszkákat, bicikliket renoválnak. Pesten a pesti dolgokat kell csinálni, vidéken a vidékieket. Én mindig a VIII.-IX. kerületben éltem, a Rottenbiller utca környékén, meg a Nagyvárad tér és a Klinikák megállóknál. Azért is fotózkodtunk ott, mert én azon a környéken mozgok. Sok a csöves, a prosti, van úgy, hogy engem is leszólítanak, a verekedés, az ordítozó cigány, de ez a magyar valóság. Ezt látni nap mint nap segít, hogy ne rugaszkodjam el a valóságtól.